Régebben nem szerettem a vasárnapokat.  Hiányzott a nyüzsgés, a pezsgés.  Néztem az ablakból a kihalt utcákat,  eltöprengtem azon, hova lesznek ilyenkor az emberek.  Mit tudnak csinálni otthon, a négy fal közt?  Én nem találtam helyemet a lakásban ilyen hosszú ideig.  Megcsináltam a dolgomat, de utána nem tudtam mit kezdeni magammal.  A tévé nem kötött le, inkább olvasgattam, vagy kerestem valami szöszmötölni valót.
Akkor még szerettem a munkahelyemet, jó volt bejárni, szerettem a munkát, jó volt a társaság, és nem értettem az idősebb kolléganőket, miért olyan morcosak, miért utálják a munkahelyüket.
Azóta eltelt jó pár év, és én kezdtem felismerni a vasárnap jelentőségét. Egyre jobban éreztem magam otthon, és egyre  rosszabbul a munkahelyen.  Igaz, a világ is nagyot változott azóta.  Ahogy keményedik az élet, úgy keményedik az emberek lelke.  Nincs már annyi összetartás az emberekben, mint volt valamikor.  Mindenki el van a saját problémáival, és még  jó, ha  csak  magával foglalkozik, és nem tipor el másokat.  Valamikor segítettük egymás munkáját, ma mindenki a másikra mutogat.  Mostanában legtöbbször ezt  látom: átgázolni, tiporni, leszólni, kibeszélni, elmarni.....
Talán nem mindenütt van ez így, legalábbis szeretném ezt hinni.  Sőt, tudom, hogy ott lapul a jóság ezeknek az embereknek a lelkében,  mélyen eltemetve, de időnként azért kiássák, leporolják, -  aztán megbánják.....

Szép lassan rájöttem, hogy a vasárnap az jó, nagyon jó.  Itthon lenni is jó, sőt, még tévét nézni is jó.  Eseményszámba megy egy végignézett film, mert  többnyire az első reklám alatt elalszok.  Értékelem a pihenést, meg úgy az egész vasárnapot......
Azért valami kis bajom még mindig van vele. Mert lehetne belőle hetente kettő, legalább, és az sem tetszik, hogy utána a hétfő jön, ami köztudottan egy nagyon undok nap.

Kérem szépen, nem lehetne népszavazást tartani ez ügyben?