Furcsa dolog az idő.  Például, ha dolgozni kell, a percek is keservesen vánszorognak, nehezen telik el a nap, aztán meg  mire észbe kap az ember, már itt a hétvége.  Illannak a hetek, hónapok.  Amiről azt hittem, soha nem jön el, itt van a nyakamon.  
Tavaly ősz óta tudom, hogy az idén nyáron nyugdíjba mehetek, meg lesz a negyven évem.  Kegyetlenül hosszú időnek tűnt, most meg  csak pislogok: már csak pár hónap?  Te jó ég!  Mihez kezdek utána?
Nem mintha nem örülnék, nem könnyű a gyárban napi nyolc-tíz órát végigdolgozni, a gond csak az, hogy így éltem le az életemet, szokatlan lesz, hogy nem kell menni időre, nem kell rohanni, kapkodni, vége az örökös hajszának.  Érzem én, hogy egyre nehezebben bírom, kell az a pihenés, nagyon kell.  Viszont ott a másik része, ez mégis csak azt jelenti,  beléptem az öregkorba.  Habár a munkatársak sorra tátották el a szájukat, amikor elmondtam, nem nézték ki belőlem, hogy már ennyi vagyok, én is nehezen hiszem el, de sajnos ez a rideg valóság.  Az idő már csak ilyen,  nem múlik, amikor szeretnénk, de amikor meg nem, akkor kapcsol turbó üzemmódba.
Faggatom a már nyugdíjas ismerőseimet, mit csinálnak, hogy telnek a napjaik?  A legtöbbjüknek még annyi szabadidejük sincs, mint aktív korukban.  Unokákra vigyáznak, kertet művelnek, van aki idős szüleit ápolja, nem mondta még senki, hogy unatkozna otthon.  Remélem, én sem fogok depresszióba süllyedni.  Unokám sajnos nincs, de majd csak találok valami értelmes elfoglaltságot.
Van ugye az internetes munkám, most majd több idő jut arra is:

Ebedlivel sem kell rohanva sétálni:

Új ételeket főzök:                                                                                                                     

Na és a megérdemelt pihenés sem marad el:

    Jó lesz nyugdíjasnak lenni, csak öregnek nem, de hozzá lehet szokni, meg amúgy is azt szokták mondani, öreg az országút!

Ja, hogy a legtöbb országutat már jóval az én születésem után építették?   Na bumm, ki nem sz@rja le?