A karácsonyi bevásárlásról írtam utoljára, Kétségbe voltam esve, hogy még pontyot se vettem, halászlésűrítmény sincs otthon. Hogy fogok a család elé állni Karácsonykor, ha nincs halászlé?
Megvettem a halat, a halászlésűrítményt.
Még mindig ott van a fagyóban!
Ezért kellett annyit nyűglődni!
Már nincs másfél hét Karácsonyig ! Tudom, időben el kellett volna kezdeni az ajándék vásárlást, de olyan egyszerűnek látszott.
Lányéknak ajándékutalvány, vesznek amit akarnak. Felnőttek, meg van mindenük, amire szükségük van, meg amire telik. Viszont amire nem telik, de szeretnének, azt sajnos én sem tudom elővarázsolni. (De imádkozok bőszen!)
Fiúnak édesség, minden mennyiségben. Na meg szemeskávé különlegesség, Igényes a jó kávéra.
Tavaly kávégépet vett nekem karácsonyra, Lány adta neki az ötletet, mivel megdícsértem a kávéjukat. Ami nem azt jelentette, hogy otthon is mindig ilyet akarok inni.
Mindegy már, lett egy ilyen gépem. A kávémat ugyanúgy a jó kis kotyogóban főzöm, de a fiamon kitört az igény a jó minőségű szemeskávéra. Milyen jó, legalább valaki hasznát veszi a masinának!
Öcsémnek tusfürdő, borotvahab, egy skandi rejtvényfüzet, egy könyv, valami kis sütit is kellene venni.
Ma jutott eszembe, hogy sorsjegyeket is szoktunk ajándékozni. de még azt se vettem.
Te jó ég! Hány nap is van még? Hét vagy nyolc, amúgy vasárnap arany vasárnap, nyitva lesz minden.
Pontyot is akartam, halászlé sűrítmény is kell, köröm a pacalhoz, hát hirtelen ennyi!
Időnként megfogadom, hogy naponta írok pár sort. Mindegy , mit, elég, ha néhány mondatban összefoglalom a napomat, csak hogy frissen tartsam a szellemi képességeimet.
Mert vannak.
Valamennyi biztosan.
Például ma vasaltam.
Igen, ez valami, mert nem szoktam. Vasalóállványom se volt sosem, egészen júliusig. Akkor úgy döntöttem, veszek egyet, nem árt, ha van.
Ma kibontottam a csomagolásából, és nekiálltam vasalni. Egy pólót és egy flanell inget. Most a jól végzett munka örömére játszok valami mahjongot.
Úgy gondoltam, ideje lenne leszokni a délutáni szunyálásokról. Habár ebben a rekkenő hőségben mit is tudnék itthon csinálni?
Megnéztem a Semmelweist, sokan dicsérték, és mit ad isten, tényleg jó. Pedig nem igazán hiszek a magyar filmekben, a Tenkes kapitánya óta nem igazán erőltették meg magukat. Vagy ha igen, azt pont nem láttam.
Bár a több mint két óra kicsit hosszúnak tűnt, de közben összedobtam egy kavarós zabsütit, ami éppen most lett kész, , úgyhogy sikerült eltöltenem hasznosan a szundikálásra szánt időt.
Hát megint elmúlt egy karácsony. Kivételesen vártam az ünnepet, talán a Netflix filmek hatása. Futószalagon legyártott faék egyszerűségű kis semmiségek, de a díszletek igazi csodák. Mesebeli havas tájak, hangulatos kávézók, csillogó üveggömbbe öltöztetett fenyők. Árad belőlük az ünnepi fíling, még a Grincs, szivét is meglágyítanák.
Aztán egyszer csak lőttek az egésznek, a kutya lebénult a hátsó lábaira. Most mi legyen? Féltem, ha orvoshoz viszem, rábeszél, hogy altassuk el. A régi gyógyszere már nem használt, de szenvedni sem hagyhatom. tizenhárom éves, nagy jövője már nincs, de nem olyan könnyű elengedni.
Aztán mégis csak az állatorvosnál kötöttünk ki, kapott erősebb gyógyszert és vitamint is. Kicsit javulni látszott, de akkor a főnököm felhívott, hogy jövő héten végig munka.
Csütörtökön is!
Na várjunk! A csütörtök az már szilveszter, na ne már! Pacalt akartam főzni. Végül is kihagyhatnám a csütörtököt, de szerintem a többiek is le fogják beszélni a főnököt erről a dilis ötletről.
Remélem!
Általában meg vagyok elégedve az életemmel. Van hol lakni, van mit enni, megértem a nyugdíjas kort, mellette tudok dolgozni, és szerető család vesz körül.
Persze vannak álmaim, vágyaim, amik vagy teljesülnek, vagy nem, de ha nem, az sem keserít el.
Sosem voltam irigy mások életére. Megoszthatnak nyaralós, sütikés, unokás képeket az ismerőseim, megnézem, lájkolom, de nem érzem magam kevesebbnek tőlük, mert tudom, hogy ezek a képek csak egy egy pillanatról szólnak. Senkinek sem napfényes tengerpart az élete, vannak a szürke hétköznapok, és vannak a jól megérdemelt csodás pillanatok.
A minap azonban mégis elkapott valami keserűségféle. Délelőtt munka közben azon tépelődtem, mekkora rumli fogad otthon. A fiam rendelt egy ágyat a neten, aznap hozták. Lelki szemeim előtt szétdobált dobozok, műanyag csomagolóanyagok hevertek a lakásban mindenütt.
Hazaérve meglepetten láttam, hogy semmi káosz, a hulladék eltüntetve, utódom a szobájában szereli az ágyat. Vett még néhány frottír lepedőt és egy szürke steppelt ágytakarót, azok a dohányzóasztalon szép rendben összehajtva várakoztak. Olyan volt a látvány, mint egy skandináv bútorüzlet karácsonyi katalógusa. Egy másik, egy csodás világ ígérete.
Hirtelen rám tört a vágyakozás egy másfajta élet után. Amit mindenki más él, rajtam kívül.
Ahol mások egy ilyen szürke nyirkos délután puha plédbe burkolózva forró teát szürcsölnek.
Ahol másoknak a mosogatás is játék, csak áttörlik a habzó szivaccsal a tányérokat, és azok már ragyognak is.
Ahol mások csak előhúzzák a sütőből a gőzölgő ételt, amit a család üdvözült arccal fogad.
Ahol , ha étel fröccsen a tűzhelyre, csak fújnak egyet a valamicsodás tisztítószerrel, és már ragyog minden.
Mások kanyargós erdei ösvényeken, virágzó mezőkön szökdelnek kutyasétáltatás közben.
Mások kutyájának még a szőre sem hullik.
Ott álltam, mint egy rakás szerencsétlenség, mert igaz, hogy rosszabbra számítottam, de van néhány mosogatásra váró tányérom, főzni is kell valamit, és öreg kutyám is várakozva néz rám. Neki a séta a nap fénypontja.
Aztán egyszer csak helyére kattantak a dolgok.
Másokat is ennyire megvezetnek a reklámok?
Amikről azt hittem, hogy nem is nézem.
A reklámok alatt kiviszem a kutyát pisilni, vacsorázok, fogat mosok, minden mást csinálok abban a néhány(?) percben.
Mégis beszivárogtak valahogy a fejembe, és most nem létező embereket irigylek a kitalált életükért!
Na ébresztő, vár a második műszak!
Ahogy mindenki mást is.
Gyerekkoromban nagymamámnál nevelkedtem, legalábbis a hétköznapokat ott töltöttem. Kertes kis parasztházban éltek, ahogy mindenki ott a város széli kerületben. Tanyáról a városba beköltöző parasztemberek laktak arrafelé
Tulajdonképpen a tanyai életformát folytatták csak most már a városban. A nagy portákon szinte minden szükséges zöldség, gyümölcs megtermett. Minden háznál volt tyúk, kacsa, liba, egyéb szárnyas jószág. Az ólakban legalább egy malacot illett nevelgetni, de inkább többet. Néhol még tehenet is tartottak. Reggel jött a pásztor, összeszedte a tarka népséget, és a csorda az országúton elsétált a város széli legelőre. Esténként szerettem nézni, ahogy megérkeznek. Amikor bekanyarodott a sereglet a földes kis utcákra, időnként kivált egy tehén, és besétált a sarkig tárt nagykapun. A következő nyitott kapunál megint csak ugyanígy. Csodáltam, hogy milyen ügyesen hazatalálnak.
Szerettem az állatokat, de a kertet, kertészkedést egy csöppet sem. Pedig nagymamám elkerített nekem egy kis darabka földet, hogy majd ott én tanulgatom a veteményezést, virágápolást, de én csak a gyomlálást gyakoroltam szorgalmasan. Ami zöld, ki vele, így nem lesz rá gond később.
Nem is értettem, mit lehet annyit bíbelődni a növényekkel. Meglocsoljuk, aztán nőnek maguktól! Az meg végképp nem ment a fejembe, miért dicsekednek vele.
- Juliskám, jöjjön már be, nézze meg a muskátlimat. Hát nem gyönyörű?
Ugyanolyan volt az, mint a mienk, vagy a többi szomszédé. Egymás közt cserélgették a magokat, hajtásokat, palántákat.
Estefelé, dolguk végeztével kiültek az asszonyok a kapu elé. Mindig úgy kezdték, hogy eleinte csak átkiabáltak egymásnak: - Hogy van, szomszédasszony? Aztán nemsoká egyik is, másik is hóna alá kapta a kis sámlit, kupacokba gyűltek, kezdődött a traccsparti. Tyúkokról, virágokról, háztartásról, betegségekről. A "mostani" fiatalasszonyokról, akik inkább elmennek a gyárba dolgozni, dehogy piszkolnák be a kezüket a házi munkával. Belvárosi összkomfortos lakásban akarnak élni, kényelemben.
- Majd megtudják, amikor egy szál gyökérért is a boltba kell szaladni!
- Ugyan, nem főznek ezek már, esznek az üzemi konyhán, meg konzervet vesznek.
Igazából én is összkomfortos lakásban szerettem volna élni, a belvárosban, ahol van rendes járda, fényes kirakatok, pezseg az élet, a parkettás lakásokban bent van a folyóvíz és a wc-re sem tyúkkakin csúszkálva kell kimenni.
Később anyukám a tanyáról beköltözött a belvárosba, és én is haza kerültem, mert innen már közel volt az iskola. Megkaptam az áhított komfortos életet, és nem is hiányzott a külváros világa.
Amikor lakásom lett, gondoztam néhány szobanövényt, majd egyre többet. Valahogy elkezdtek szaporodni a virágcserepek a szobában, majd észrevettem, hogy a déli fekvésű konyhában jól érezné magát néhány muskátli, petúnia. Balkonládát vettem, palántákat, és rájöttem, a virág valami olyasmi, mint a gyerek: mindegyik szép, de a saját sokkal szebb, különlegesebb.
Aztán elköltöztünk onnan. Ez a mostani lakás minden tekintetben kényelmesebb, mint a régi, csak nincs napsütötte konyhaablakom. Sőt, semmilyen konyhaablakom sincs, csak egy főzőfülke, beugró a lakás egy sarkában. Igazából nem zavart ez olyan nagyon addig, amíg aktív dolgozó voltam.
Azt hiszem, amikor nyugdíjba mentem, akkor kezdtem úgy érezni, hogy kertes házban szeretnék élni. Talán, mert több időm lett kényelmesen nézelődni a piacokon és a virágboltok előtt.
Egyre többet álmodoztam saját kertről, gondolatban teli ültettem gyerekkorom virágaival: színes tátikákkal, sárga sarkantyúvirággal, petúniákkal, estikével, hajnalkával. Közben tudtam, hogy nem sok esélyem van a megvalósításra, és még ha lenne is.... Hatvan fölött már inkább eladják házaikat az emberek és panelbe költöznek, sok ilyet ismerek. Ebben a korban már nem olyan könnyű ásni, kapálni, gyomlálni, kertet gondozni napi szinten.
Aztán egyszer csak itt volt a vírus, vele együtt a bezártság. Láttam a tévében, hogy az embereken kitört a kertészkedési hajlam. A panellakók is kerítettek maguknak egy talpalatnyi helyet, ahová legalább egy virágládát le tudtak tenni. Bár még nem tudtam, hogy hol találok neki helyet, de vettem balkonládát, ültettem bele két vinkát, cserépbe két tő petúniát Konyhaablakom nincs, a szoba ablakai utcára néznek, plusz földszinten lakom Belül keskeny a párkány, kivül van hely, de mi van, ha elviszik? Végül kitaláltam, hogy a hátsó bejáratnál, a tároló ablakába teszem. Az ott nem egy forgalmas közterület, mi, bagósok járunk ki oda cigizni.
És íme, lett kertem, még ha csak parányi is, de nap min nap öröm ránézni, mert nincs is szebb virág a saját virágnál.
Kép: saját
Kihalt az utca, csak néha suhan el egy-egy autó az ablakom alatt. A menetrend szerinti buszok is itt húznak el, többnyire üresen. Csak az élelmiszerboltok környékén van némi mozgás.
Reggelente első dolgom a híreket elolvasni. Várom, hogy valami csoda történik. Hogy nagy betűkkel kiírják, vége, ennyi volt. Vagy talán igaz sem volt. Csak egy rémálom, valami hülye katasztrófafilm utóhatása.
Két hónappal ezelőtt még az egész ország Schobert Norbiról beszélt, ma már a fitneszguru kifejezés is eltűnt a süllyesztőben. Senkit sem érdekel, melyik egzotikus szigeten töltik a telet a celebek, viszont mindenkit érdekel, ha Mari néni Juci mamával kiül trécselni a parkba.
Új szavak kerültek be a köztudatba: koronavírus, pandémia, pánikvásárlás, home office. És velük együtt a félelem, mert ilyenre még a háborút megélt öregek sem emlékeznek. Félünk, de nem csak a betegségtől, hanem a gazdasági hatásától is. Pár hónapja még munkaerő hiányról panaszkodtak a vállalatok, most emberek vannak otthon fizetett vagy fizetés nélküli szabadságon. A boltok gyorsan kiheverték a felvásárlási rohamot, van minden, jóval drágábban.
Tisztában vagyok vele, hogy nem kellene a híreken lógni, nem kellene pánikolni, mert ez úgysem segít. A fiamnak hamarosan letelik az álláskeresési járadéka, nem tudjuk, hogyan lesz tovább.
Nem tudjuk, mi lesz holnap, meddig tart ez az egész. És utána? Hogy élünk meg ketten a nyugdíjamból, ha nem talál munkát? Tudom, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal, nagyon sokan vannak ennél sokkal nagyobb bajban is. A bezártság még jobban előhozza a negatív gondolatokat.
Az internet teli van hasznos tanácsokkal: nézz filmeket, olvass könyveket, ne olvass híreket, süssél, főzzél, foglald el magadat, csinálj bármit, de ne ess depresszióba!
Én úgy gondolom, nem lehet mindig mindent a szőnyeg alá söpörni, a negatív érzéseket is meg kell élni ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni, ha eljön az ideje. Ahogy a Biblia mondja :
Ez a vírus a befelé fordulás idejét hozta el, át kell értékelni az eddigi életünket. Ami tegnap, egy hete, egy hónapja fontos volt, pillanatok alatt foszlott köddé. Olyan időket élünk, hogy szinte az egész világ padlón van, de hiszem, hogy hamarosan eljön a nevetés ideje is, addig meg csak kibírjuk valahogy.
Otthon, a négy fal közt.
Kép: Dreamstime
Négyen vagyunk, nyugdíjasok, fiatal korunk óta munkatársak voltunk, azóta is jó barátnők . Néha összejövünk egy kis locsifecsire. Előkerülnek az okos telefonok, teli unokás képekkel.
Jajjj de éédes! De cukiii! Aranyfalat. tünemény tündérbogár. Röpködnek a jelzők, közben mindnyájan tudjuk, hogy egyikünk se lát semmit a kijelzőkön.
Kölcsönösen megállapítjuk egymásról, hogy nem öregedtünk egy fikarcnyit sem. Talán néhány plusz kiló, kis nevető ráncok a szem sarkában, őszülő haj. De az idő mégis csak eltelt rajtunk, hatvan felett azért már vannak figyelmeztető jelek:
A férfiak már elég ritkán fordulnak utánad, és ez téged már annyira nem is érdekel.
Időnként rád tör a hiúság, ránctalanító arcmaszkokat veszel. Rajtad nem változtat semmit, de a családod sikítófrászt kap.
A boltban meglátod a sót, veszel is rögtön, addig, amíg van otthon, mert ha elfogy, tuti nem jut eszedbe. Amikor otthon betennéd a konyhaszekrény aljába, több kiló só vigyorog rád.
Döbbenten bámulod a tenyeredben levő pirulát, mert elfelejtetted, hogy ez most a kutya gyógyszere vagy a te vitaminod.
Beengeded a lakásodba Jehova Tanúit, mert igaz, hogy sosem hittél az örök életben, de egy próbát azért megér.
Szeretnél fiatalos lendülettel kiszállni az autóból, de a térded megbicsaklik, a derekad becsípődik (annak ellenére, hogy reuma kenőcs a testápolód).
Egyre több kedvenc sorozatod van.
Estefelé már nem mozdulsz ki otthonról, nehogy lemaradj a Híradóról.
Szeretnél nasizni tévénézés közben, de amikor beleharapnál a csipszbe, eszedbe jut, hogy már rég megmostad a fogadat, és betetted a dobozába.
Mindeközben tudod, hogy ez már jobb nemigen lesz. Tervezgeted a jövőt, de néha arra is gondolsz, hogy több van már mögötted, mint előtted. Ettől kicsit elszontyolodsz, aztán megrázod magad, örülsz, hogy idáig eljutottál.
Nem is olyan rossz hatvanasnak lenni!