Az első tavaszias napsugarak előcsalogatták a női hiúságomat.  Igen, van ilyen, még hatvan évesen is, habár régebben nem hittem volna. 

Elkezdett bosszantani a hasamon tanyázó fölösleg, amiről már panaszkodni sem merek senkinek, mert elküldenek a sunyiba.  A legtöbb ismerősöm legyint egyet,  én csak fogjam be, nekik nagyobb pocijuk van, és mit ad isten, tényleg.  Csakhogy az nekem fel sem szokott tűnni, kit érdekel mások úszógumija, megszoktam őket olyannak, amilyenek, csak az én új derékbőségemhez nem tudok hozzászokni.

Egyik barátnőmmel agyaltunk, hogy mit is kellene csinálni?  Koplalás kizárva,  többet kellene mozogni. 
Minden fórumon ajánlgatják a napi rendszeres sétát.  Napi rendszerességgel járok bevásárolni, kizárólag gyalog, mert a gondolattól is kiráz a hideg, hogy kerékpárral kimenjek a forgalomba.  Még a biciklis utakon sem.

Penny - oda - vissza 2 km.  Lidl - oda - vissza 4 km.  Piac -oda - vissza 3 km.  Mindezt hazafelé teli kosárral, és akkor utána még kenyérért a kenyérboltba, húsért a henteshez, mosószerért a drogériába,  cigarettáért a dohányboltba,  gyógyszerért a gyógyszertárba.....   és akkor még ott van a napi két kutyasétáltatás.   Ha ez nem elég séta, akkor mennyi kellene még?

Aztán egyszer csak  egyik barátnőmmel fölfedeztük hogy egy játszótér eldugott sarkában vannak  edzőgépek.  Elmentünk, kipróbáltuk, szent esküvéssel fogadtuk, hogy ide most már minden nap jövünk. 

Három teljes napig tartott ki a lendület.   Ugyan már, kinek van erre ideje?   Amúgy is, nem olyan nagy a pocakom.  Vagy ha igen, van ennél nagyobb is, de az élet ettől nem áll meg.    Majd ha több időm lesz lejárok megint,  de most beregisztráltam a Netflixre, végig akarom nézni a Narancs az új feketét.  Egyébként itthon is lehet tornázni.  Csak hozzá kellene fogni.   Valamikor.

Idejét sem tudom már, mikor láttam decemberben havat.  Az idén végre csoda történt, a hónap közepén leesett az első hó, és karácsonyi képeslappá változtatta a várost.  A gyerekek visongva szánkóztak és épültek a hóemberek.   A szomszédék is csináltak egy  csinos példányt.

Sajnos, csak néhány napig tartott, a hó gyorsan elolvadt.  Csak egy halom sáros kupac maradt belőle, és a sárgarépa orr.  Kárba ugyan nem veszett, egy hajléktalan, megunt exhúsvéti  nyuszi*  gyorsan felfedezte, és hamarosan el is tüntette.

*A nyuszit a ház lakói rendszeresen etetik.

Gondolom nem, mert én sem találtam. Sem a képen, sem a konzervdobozban, de még a lábasban sem. Pedig kerestem piszkosul!

Későn értem haza, éhes is voltam, gondoltam, elugrok a közeli bevásárlóközpontba, veszek valami harapnivalót.  A fiam nem volt otthon, magamra meg nem akartam főzni, egy doboz pacalkonzerv mellett döntöttem.  Amikor otthon kivettem a kosaramból, valahogy túl könnyűnek találtam, de elhessentettem a gyanút. Éhes voltam, enni akartam, minél előbb.  Amikor kinyitottam a dobozt, az úgy háromnegyed részig volt piros szafttal, meg valami apró darálékkal  de pacal sehol.  Azt mondják, a remény hal meg utoljára, ezért átöntöttem egy lábasba, hátha az alján  megtalálom az áhított eledelt, de semmi. Pedig még párszor kavartam is rajta, hátha felbukkan valami. Hiába, optimista vagyok, na!  Végül csináltam rántottát, akár kezdhettem volna ezzel is, megspórolva az utat és pár száz forintot.
Nem vittem vissza a boltba, nem  vagyok egy reklamálós típus.  Tudomásul vettem, hogy így jártam.  Ezerszer megmondták, leírták, éhesen nem szabad vásárolni.  Ha nem sietek annyira, lehet, hogy már a boltban is észreveszem, hogy könnyebb a doboz, mint általában.

Sok embert ismerek, akik nem vesznek konzervet, mondván, ki tudja, mi van benne.  Nos, nekik elmondhatom, vegyed nyugodtan, nincs benne semmi!

Talán a korom miatt vagyok egyre érzékenyebb, de vannak apróságok, amik szíven ütnek.
Amikor nyugdíjba mentem, pár nap múlva jött a fiam barátja, feltűnően hangos csókolommal köszönt. Udvariasan megkérdezte, hogy vagyok, hogy telnek a nyugdíjas napjaim, mindezt hasonló emelt hangon, mintha egy süket aggastyánhoz beszélne.  Nem nagyon tetszett, úgy érzem, néhány nap alatt se süket, se szenilis nem lettem, de ráhagytam. Később abbahagyta, nekem meg helyreállt a lelki nyugalmam.
Egészen addig, amíg be nem mentem a mobilszolgáltatómhoz  adategyeztetésre.  Egy nagyon fiatal lányka vette fel az adataimat, a végén email címet kért, aztán hozzátette: már ha van.  Tudom, online is megcsinálhattam volna, de éppen útba esett, meg amúgy is, a munkájukhoz tartozik.  Kicsit bosszantott, hogy nem nézett ki belőlem egy email címet, pedig ha tudná, hogy mennyi idős ember használja napi szinten az internetet, igen csak meglepődne.
A múltkor a Szarvasi Arborétumban voltunk kirándulni a családdal.  A páváknál úgy elbambultam, hogy kiesett a telefon a kezemből. A kijelző pókhálósra tört. 
- Minimum egy húszas! - kiáltott fel a lányom.   A vejem javasolta, hogy inkább vegyek újat, a fiam nem szólt semmit, csak bánatosan nézett maga elé.  A telefont tőle kaptam Karácsonyra
Másnap elballagtam a szervizbe.   Tizennyolc- húszezer - mondta a srác.  Majd utánanézett, hogy van-e raktáron alkatrész, azt is elmondta, hogy három-négy hét múlva lesz kész, majd javasolta, hogy vigyem haza, és beszéljem meg a családdal,  aztán másnap vigyem vissza.  Ha a javítás mellett döntünk.
Mint többszörösen nagykorú személy, úgy érzem, tudok felelősen dönteni anyagi kérdésekben, de valószínűleg ez ránézésre nem látszik rajtam.  De az is lehet, hogy normális ember nem javíttat ennyiért telefont, hanem vesz egy másikat.  Én viszont javíttatom, mert szeretem, mert a szívemhez nőtt, mert ajándékba kaptam, és mert így is olcsóbb, mint újat venni.
Még akkor is , ha felelőtlen öreg tyúknak néznek.
Tisztában vagyok vele, hogy nem szándékosan akartak sértegetni ezek a fiatalok, egyszerűen nem tudják, hogy ez bántó, ahogy az a hölgy sem, aki néhány évvel ezelőtt az egyik közvélemény kutatótól jött felmérni az 50+ osok egészségi állapotát. Kérdezgetett mindenfélét, majd rátért az egészségügyi dolgokra: 
- Magas vérnyomás?  
- Nincs- mondom én
.- Még nincs -mondja ő, és beírja.
- Szédülés?
- Nincs -mondom én.
- Még az sincs - mondja ő, és újra írogat.   É így tovább, anélkül, hogy tudta volna, hogy bántó  ez a még szócska, mert ugye benne van, hogy majd lesz. 
Amikor fiatalok voltunk, mi sem vártunk túl sokat az öregektől, meglepődtünk, ha a mama be tudta kapcsolni a kazettás magnót,  a nyugdíjasokról azt gondoltuk egész nap az SZTK-ban ülnek, ha meg nem, akkor unokákra vigyáznak. 
Talán mi is megbántottuk őket egy-két meggondolatlan szóval, mert nem tudtuk azt elképzelni, milyen lehet ötvenesnek, hatvanasnak lenni.
Most már tudjuk, és eltekintve az ilyen apróságoktól, elmondhatom, hogy  nagyszerű dolog nyugdíjasnak lenni!

Fotó: saját.  A telefonom esés közben még készített egy utolsó képet.

Egész életemben szerettem volna utazni, de sosem jutottam el sehová.  Vagyis, hogy igen, de az még a házasságom előtt volt.  A férjem családja a nyaralást fölösleges úri passziónak tartotta, de nem is volt ezzel gond, mert úgysem tellett volna rá.   Jöttek a gyerekek,  jöttek a problémák,  küszködtem egy rossz házasságban, és azzal biztattam magamat, majd ha egyszer nyugdíjas leszek, bepótolok mindent, amiből kimaradtam.

Akkoriban magam sem hittem abban, hogy eljön az az idő, de aztán mégiscsak.  És akár valóra is válthatom az álmaimat!   Ha nem is hosszas nyaralás formájában. Találtam  a neten egynapos utazást, a szlovéniai  Dobronakba, ahol egy csodálatos, gyógyító energiákkal rendelkező erdő, és  Közép - Európa egyetlen orchideafarmja van.   Befizettem, örültem a lehetőségnek, ám akkor az ismerőseim elkezdtek értetlenkedni.  
- Mi abban a jó, hogy egész nap  utazol azért,  hogy néhány órát eltölts egy helyen?  
- Miért nem egy hosszú hétvégére fizetsz be?
- Egy nap alatt nem is látsz semmit!
- Hülyeség!
Mondták ezt olyanok, akik se egy hosszú hétvégére, se hosszabb nyaralásra nem mennek, viszont észt osztani nagyon tudnak. 

Lehet, hogy hülyeség, de a buszok mindig megtelnek, úgy látszik, sok ilyen hülye ember van, mint én.  Talán csak ennyit engedhetnek meg maguknak,  esetleg nincs annyi szabadidejük, hogy napokra elutazzanak,  de egy hétvégi kirándulás azért még belefér.   Én például a kutyám miatt nem mehetek  el napokra.  Igaz, hogy a fiam otthon van,  de Ebedli addig nem eszik, amíg haza nem érek.  Nélkülem nem megy el sétálni, sőt, a lakásból sem lehet kicsalogatni, hogy legalább az udvaron szaladjon egyet.  Ezért így oldom meg az utazgatásaimat, mert ugye az első után jött a többi. Engem nem zavar, hogy csak  egy nap, legalább este a saját ágyamban alszom.  

Igaz, hogy tíz- tizenkét órát, vagy még többet is úton vagyok,  de sétáltam a dobronaki energiaparkban, láttam a Myra vízesést Muggendorfban, szédültem a Hohe Wandt kilátójában, hajóztam a Balatonon, felcaplattam a Tihanyi Apátsághoz, ajándékokat vettem a siófoki bazársoron, és ha találok valami nekem való utat, akkor megint csak megyek, mert mert utazni jó!
A fanyalgók meg csak fanyalogjanak itthon!

- Úristen!  Már július közepe van, mindjárt szeptember, és még nem is volt nyár!   Az utóbbi napokban többször, több helyen is hallottam embereket így felkiáltani, és nem értem, hol voltak ők májusban?   Amikor már a hónap elején hirtelen  harminc fok lett,  pipacsok virítottak az országút szélén, cseresznyét árultak a piacon, és a Híradó rendszeresen közölte, hogy korán jött a nyár, korán érik minden.  Na bumm, volt néhány hűvösebb nap júniusban, de az meg még jól is esett.

Májusban befizettem egy egynapos tihanyi kirándulásra, június végi időponttal, majd rögtön meg is bántam, féltem, hogy lesz majd vagy negyven fok, olyankor meg kinek van kedve kóvályogni?  Szerencsére nem így lett lett, csodálatos kirándulóidőt fogtam ki.  A strandolni szeretők persze nem örültek ennek annyira, de olyan sok minden más van még.  A Balatonnak már a látványa is egy csodálatos élmény, főleg,  ha fúj egy kis szél.  Imádom, amikor a fehér csipkékkel fodrozott zöld habok végigfutnak a víz tetején, szeretem a vitorlások látványát, a csemetéiket terelgető hattyúkat.  A mediterrán hangulatú szűk kis utcákat, ahol egy talpalatnyi egyenes terep sincs, csak lefelé, vagy fölfelé lehet menni.  Erre később még sokáig emlékeztettek az alföldi síksághoz szokott lábaim :-)

Megcsodáltam a látványt fentről, a kilátóból.

Aztán lementem, és lentről bámultam felfelé.

Bóklásztam, bámészkodtam, élveztem a nyarat.

De még csak nem is kell elhagyni a várost ahhoz, hogy észre vegyük a nyár szépségeit..   Még a legkisebb faluban is van egy kellemes kis park, csobogó szökőkút, virágos kertek.  Van piac, a nyár összes gyümölcsével, zöldségével.  Csak néha meg kell állni pár pillanatra,  tudatosítani, hogy igen, most nyár van.  Akkor is, ha nincs negyven fok árnyékban, akkor is ha jön egy kiadós zápor.

Nem a nyár rohan, mi rohanunk el mellette. 

Nem tudom, mikor jutott eszembe, hogy zöld konyhát szeretnék, de egy ideje már érlelődött az elhatározás.  Mióta csak saját konyhám van, az mindig fehér volt.  Akkoriban nem igazán tudtam, hogy miért, de ragaszkodtam a fehérhez.  Meg úgy egyébként is, mindig úgy tartottam, hogy egy lakásnak legyenek visszafogott színei, amihez minden passzol.  Úgy gondolom, a harsány színeket gyorsan meg lehet unni,  aztán mit kezd az ember egy erős hupilila lakással?  A festés nem annyi, mint egy porszívózás, az ára meg még úgy sem.  Még akkor is zsebbe nyúlós, ha magunk vesszük kézbe a dolgot.

Szóval, legyen zöld konyha?

Eszembe jutottak gyerekkorom konyhái.  Akkoriban mindenütt zöld volt.  Esetleg kék.  Nálunk például felváltva.  Sok helyen nyomasztó hengermintával, mert akkoriban az volt a divat.  Később a hengert felváltották az össze vissza dobált csíkok, háromszögek, meg egyéb geometrikus minták, mert akkor meg az lett a divat.  De a kék meg a zöld  maradt.  Talán ez hagyott bennem olyan mély nyomot, hogy  a saját konyhámból száműztem minden színt és csicsát.  Fehér, és kész!

Aztán szép lassan birizgálni kezdett a kisördög, mi lenne ha....  Lehet, hogy valamelyik filmben láttam meseszép zöld konyhát, lehet, hogy a Pinteresten, ki tudja már, de kigondoltam, hogy márpedig itt festés lesz, mégpedig zöldre.

Eddig is mi magunk festettünk, a fiammal ketten, most úgy gondoltam, majd én megcsinálom egyedül.  Elvégre nyugdíjas vagyok, ráérek.  Egy teljes hétig, mert most éppen nem dolgozom, de amúgy meg igen.

Megvettem a festéket, Hérát, Kiwi zöldet.  Eddig általában fehéret használtunk, kevés színezővel, hogy szép halvány legyen, éppen csak leheletnyi, ami még nem bántó. 
Láttam én, hogy ennek itt jó erős színe van, de gondoltam, egy kis víz majd enyhít rajta.  Kikavartam, hozzáfogtam, sokkot kaptam.  Maszatoltam, csíkos lett, foltos lett, elő a másik hengerrel, azzal se jobb,  az ecset se jó, semmi se jó.  Volt egy üveg vörösborom a hűtőben, felbontottam, na az jó volt, de a falam még mindig bűn ronda, és a sírás is kerülgetett, és még festő ismerősöm sincs, akit felhívhattam volna.  Állítólag a vörös bor jót tesz az agyműködésnek, hát, lehet hogy van benne valami, mert eszembe jutott, hogy el kellene olvasni a doboz oldalán a használati utasítást.  Ja, hogy ezt nem lehet ész nélkül vizezni?  Bakker, de hát akkor meg olyansűrű marad, hogy ez már nem is festés, hanem tapasztás.  Na mindegy, akkor essünk neki még egyszer!

Második nekifutásra már egész jó lett, mondhatni tökéletes.  Már úgy hozzám képest.  És csak a festés, mert az összkép valahogy nem tetszett.  Mindegy, végeztem, megcsináltam, olyan, amilyen, egy évig itt biztos , hogy nem lesz még egy festés.   Hozzáfogtam takarítani, és akkor bevillant, hogy van a tárolóban maradék fehér festékem, akár össze is keverhettem volna, akkor  kapok egy halványabb színt.

Szóval, most valóra vált az álmom, van egy zöld konyhám, azért néha elgondolkodom rajta, hogy lesz ebből újra fehér?  De ez már legyen egy szobafestő gondja, mert én még egyszer hozzá nem nyúlok, az biztos! 

Az idén is a szekrény alján maradt a kis műanyag fenyő, pedig vettem arany színű szaloncukrot, sőt még akasztót is, aztán mégsem volt kedvem fát díszíteni.  Kinek?  Minek?  
Mire eljött a szenteste, addigra belefásultam az egész hóbelevancos karácsonyba.  Szeretet ünnepe?  Inkább a hasunk ünnepe.  
Gyerekkoromban nem értettem, miért utálják a felnőttek a Karácsonyt, de akkor még nem nekem kellett több napra bevásárolni, kitalálni a menüt, és főleg sütni-főzni.  Később kezdtem megérteni, de amikor az én gyerekeim kicsik voltak, még akkor is volt hangulata az ünnepeknek.  Az ő csodavárásukból rám is ragadt jócskán.   Együtt díszítettük fel a fenyőfát, gyertyákat, csillagszórókat gyújtottunk, és  eljátszottuk, hogy meglepődünk az ajándékokon, holott már régen mindenki kikutatta a sajátját.  Igen, még én is, felnőtt fejjel turkáltam a lányom szobájában, hogy kinyomozzam, mit kapok.   Aztán persze, hogy  kikotyogtuk egymásnak, mikor, hol, merre fedeztük fel az eldugott ajándékokat,  és nevettünk, nevettünk, nevettünk...

Később az évek valahogy elkoptatták a ragyogást  és a nevetést , mára szinte csak a nyűgje maradt, de szerencsére  túl vagyunk rajta, legalábbis egy időre, aztán szinte észrevétlenül máris itt a következő Karácsony, és lehet reménykedni, hátha az  talán szebb lesz.  

Kép forrása: internet

Lassan tíz hónapja tanulom az angol nyelvet a Duolingón,  úgy érzem, elég kevés sikerrel, pedig lassacskán a végére érek.  Még tíz lecke van hátra, azután csak a gyakorlás marad. 

Időnként elindítom a BBC learning  6 perc angolját, miközben játszom a gépen.  Állítólag az is segít, ha csak hallgatom a nyelvet.  Néha egy-egy ismerős szó megüti a fülemet,  de mire kitalálnám, mit is jelent, már vége a műsornak.   Nézek részleteket kedvenc sorozataimból, Agymenők, Két pasi meg egy kicsi, természetesen angolul, bekapcsolom hozzá az automatikus feliratot is, mégsem ragad meg semmi a fejemben.  Vagyis hogy igen, de az meg pont nem szalonképes.  Sokszor úgy érzem, ideje volna feladni, ez nekem úgysem megy.

Aztán egyszer csak felfedeztem az Agymenők 11. évadát.  Angol nyelven, magyar  felirattal.  Rögtön rá is kattantam, és sokáig nem tűnt fel, hogy nem is olvasom a feliratot.  Pedig éppen hogy nem a nyelvtanulás volt a szándékom, csak a legújabb évadot akartam megnézni.

 Komolyan, alig tudom elhinni!  

Talán nem kellene annyira rágörcsölni?

A készülék nem arra való, hogy korlátozott fizikai, érzékszervi vagy szellemi képességű személyek (beleértve a gyerekeket is) tapasztalat ill. tudás hiányában használják, kivéve, ha biztonságukért felelős személy felügyel rájuk.....stb   

Nem, ez nem egy helikopter használati utasítása, csak egy elektromos ébresztőóra, amivel annyi dolga van az embernek, hogy bedugja a konnektorba, aztán jónapot.  Az óra teszi a dolgát, mutatja az időt, piszkálni évente kétszer kell, óraátállításkor.  Eddig a fiamra hárult ez a feladat, de most én állítottam át.  Szellemi képességeimet   jól példázza, hogy csak a használati utasítással a kezemben fogtam hozzá.   És ahogy beleolvastam, rájöttem, hogy talán meghaladja a képességeimet a feladat, talán alkalmatlan is vagyok, koromnál fogva, bár a nyugdíjasokat nem írja.  Azért mégis csak sikerült összehozni, balesetmentesen.

Tisztában vagyok azzal, hogy fontos a biztonsági figyelmeztetés, de azért ez már egy kicsit túlzás.