Az első tavaszias napsugarak előcsalogatták a női hiúságomat.  Igen, van ilyen, még hatvan évesen is, habár régebben nem hittem volna. 

Elkezdett bosszantani a hasamon tanyázó fölösleg, amiről már panaszkodni sem merek senkinek, mert elküldenek a sunyiba.  A legtöbb ismerősöm legyint egyet,  én csak fogjam be, nekik nagyobb pocijuk van, és mit ad isten, tényleg.  Csakhogy az nekem fel sem szokott tűnni, kit érdekel mások úszógumija, megszoktam őket olyannak, amilyenek, csak az én új derékbőségemhez nem tudok hozzászokni.

Egyik barátnőmmel agyaltunk, hogy mit is kellene csinálni?  Koplalás kizárva,  többet kellene mozogni. 
Minden fórumon ajánlgatják a napi rendszeres sétát.  Napi rendszerességgel járok bevásárolni, kizárólag gyalog, mert a gondolattól is kiráz a hideg, hogy kerékpárral kimenjek a forgalomba.  Még a biciklis utakon sem.

Penny - oda - vissza 2 km.  Lidl - oda - vissza 4 km.  Piac -oda - vissza 3 km.  Mindezt hazafelé teli kosárral, és akkor utána még kenyérért a kenyérboltba, húsért a henteshez, mosószerért a drogériába,  cigarettáért a dohányboltba,  gyógyszerért a gyógyszertárba.....   és akkor még ott van a napi két kutyasétáltatás.   Ha ez nem elég séta, akkor mennyi kellene még?

Aztán egyszer csak  egyik barátnőmmel fölfedeztük hogy egy játszótér eldugott sarkában vannak  edzőgépek.  Elmentünk, kipróbáltuk, szent esküvéssel fogadtuk, hogy ide most már minden nap jövünk. 

Három teljes napig tartott ki a lendület.   Ugyan már, kinek van erre ideje?   Amúgy is, nem olyan nagy a pocakom.  Vagy ha igen, van ennél nagyobb is, de az élet ettől nem áll meg.    Majd ha több időm lesz lejárok megint,  de most beregisztráltam a Netflixre, végig akarom nézni a Narancs az új feketét.  Egyébként itthon is lehet tornázni.  Csak hozzá kellene fogni.   Valamikor.