Általában meg vagyok elégedve az életemmel.  Van hol lakni, van mit enni,  megértem a nyugdíjas kort, mellette tudok  dolgozni, és szerető család vesz körül.
Persze vannak álmaim, vágyaim, amik vagy teljesülnek, vagy nem, de ha nem, az sem keserít el. 
Sosem voltam irigy mások életére.  Megoszthatnak nyaralós, sütikés, unokás képeket az ismerőseim, megnézem, lájkolom, de nem érzem magam kevesebbnek tőlük, mert tudom, hogy ezek a képek csak egy egy pillanatról szólnak.   Senkinek sem napfényes tengerpart az élete,  vannak a szürke hétköznapok, és vannak a jól megérdemelt csodás pillanatok.  

A minap azonban mégis elkapott valami keserűségféle.  Délelőtt munka közben  azon tépelődtem, mekkora rumli fogad otthon.  A fiam rendelt egy ágyat a neten, aznap hozták.  Lelki szemeim előtt szétdobált dobozok, műanyag csomagolóanyagok hevertek a lakásban mindenütt. 
Hazaérve meglepetten láttam, hogy semmi káosz, a hulladék eltüntetve, utódom a szobájában szereli az ágyat.   Vett még néhány frottír lepedőt és egy szürke steppelt ágytakarót, azok a dohányzóasztalon szép rendben összehajtva várakoztak.   Olyan volt a látvány, mint egy skandináv bútorüzlet karácsonyi katalógusa.  Egy másik, egy csodás világ ígérete.

Hirtelen rám tört a vágyakozás egy másfajta élet után.  Amit mindenki más él, rajtam kívül. 

Ahol mások egy ilyen szürke nyirkos délután puha plédbe burkolózva forró teát szürcsölnek.

Ahol másoknak  a mosogatás is játék, csak áttörlik a habzó szivaccsal a tányérokat, és azok már ragyognak is. 

Ahol mások csak előhúzzák a sütőből a gőzölgő ételt,  amit a család üdvözült arccal fogad.

Ahol , ha étel fröccsen a tűzhelyre,  csak fújnak egyet a valamicsodás tisztítószerrel, és már ragyog minden.

 Mások kanyargós erdei ösvényeken, virágzó mezőkön szökdelnek kutyasétáltatás közben.  

Mások kutyájának még a szőre sem hullik.

Ott álltam, mint egy rakás szerencsétlenség,  mert igaz, hogy rosszabbra számítottam, de van néhány mosogatásra váró tányérom, főzni is kell valamit, és öreg kutyám is várakozva néz rám.  Neki a séta a nap fénypontja. 

 Aztán  egyszer csak helyére kattantak a dolgok. 

 Másokat is ennyire megvezetnek a reklámok?   
Amikről azt hittem, hogy nem is nézem. 
A reklámok alatt kiviszem a kutyát pisilni, vacsorázok, fogat mosok, minden mást csinálok abban  a néhány(?) percben. 
Mégis beszivárogtak valahogy a fejembe,  és most nem létező embereket irigylek a kitalált életükért!

Na ébresztő, vár a második műszak!

Ahogy mindenki mást is.