Primadonna!   Ez a csávó ez egy primadonna!  - mondta By Alex Nagy Krisztiánra.   

Az a By Alex, aki mindjárt az elején eljátszotta a sértődős nagy halált,  elkésett,  duzzog és hisztizik.   

Hiába na, két dudás nem fér meg egy csárdában.

Azért én mindkettőjüket szeretem.

http://rtl.hu/rtlklub/xfaktor/byealex-ez-a-csavo-egy-primadonna

http://rtl.hu/rtlklub/xfaktor/byealex-ez-a-csavo-egy-primadonna

[embed]http://rtl.hu/rtlklub/xfaktor/byealex-ez-a-csavo-egy-primadonna[/embed]

[embed]http://rtl.hu/rtlklub/xfaktor/byealex-ez-a-csavo-egy-primadonna[/embed]

A kutya fosik, a fiam füle vérzik, a mosógépbe megint papír zsebkendő került, természetesen akkor, amikor feketét mostam.  A tévében újfent a Karib tenger kalózai megy, de a többi csatorna még vacakabb  és a lányom szerint negatív vagyok.

Pedig a Pennyben tizenkétezer kávéfőző vár rám, bármikor nyerhetek belőle. 
Tizenkétezer kávéfőző!  Alig tudom elhinni. Tényleg tizenkétezer?  Igen, tizenkétezer kávéfőző.

Hát hurrá! 

Azt mondják,a nők szeretnek sokat beszélni, én azt mondom, vannak emberek, akik szeretnek sokat beszélni.  Férfiak is, bőven, és én az elmúlt héten sorozatban botlottam beléjük.
Mindjárt hét elején, a reggeli kutyasétáltatáskor, kutyakiképző ismerősömmel futottam össze.  Legtöbbször csak köszönünk egymásnak, de most hirtelen kitört belőle a szómenés.  Igazából érdekes dolgokat mondana, ha csaponganának annyira a gondolatai.  Kutyás kérdéseim is lennének, de nincs annyi szünet a mondandója közt, hogy feltegyem őket.  Ha mégis sikerül, akkor is pillanatokon belül elkanyarodik a témától.
Aztán pár nap múlva este, a Dr. Csont előtt kimentem elszívni egy cigit.  Tibi szomszéd is épp akkor jött le bagózni, és amúgy vele is inkább csak köszönőviszonyban vagyunk,  főleg, mert tudom róla, hogy ha egyszer megszólal, nem tudja abbahagyni.  Most éppen nem úsztam meg.  Megszólalt, és éppen vége lett a filmnek, amikor befejezte.  Jelzem, nem beszélgetés volt, mert itt is csak bólogatni tudtam, végig ő beszélt, én meg azon gondolkodtam, hol és mikor vesz ilyenkor levegőt.
Másnap a Híradó után kicsit aggódva mentem ki rágyújtani, féltem, ha Tibi szomszéd is kint van....  Aztán megnyugtattam magam, tegnap  este már kitrécselte magát, most pár hónapig csöndben lesz.  Tévedtem, még tartott nála a szómenés, ott folytatta, ahol előzőleg abbahagyta, viszont most csak egy bő fél órás volt az előadás.  Közben megláttam Jani szomszédot, kezében egy doboz sörrel sétálni,  az udvari francia ablakuk előtt.  Jani szomszéd általában nem iszik és nem is dohányzik, de nagy ritkán igen, és ilyenkor a szokottnál is beszédesebb.  Nem tudtam időben beosonni, így csak imádkozni tudtam, jöjjön már valaki, akinek lepasszolhatom.  Hamarosan megjelent Ági szomszédasszony, éppen a szemetet hozta le, és tudtam, hogy meg vagyok mentve.  Alattomosan bevontam a beszélgetésbe, mert szerencsére Jani szomszéd ismeri a mondat végén a pontot, és még szünetet is hagy, ha esetleg  másnak is  lenne hozzáfűznivalója.  Aztán szépen hazasunnyogtam Agymenőket nézni, és  azóta óvatosabban megyek ki cigizni, és közben van egy kis lelkiismeret furdalásom,  lehet, hogy nem bennük van a hiba, csak én vagyok ennyire magamnak való.  Nemrég olvastam valahol, hogy sok olyan nyugdíjas van, akik hetekig vagy még hónapokig sem beszélgetnek senkivel, annyira magányosak,  és bosszant mások szómenése, de az biztos, hogy úgy sem szeretnék élni,  hogy hosszú időkön keresztül a kutya sem szól hozzám.

   Napi huszonöt felülés lehet hogy másnak röhejes, nekem nagyon szép teljesítmény, ha azt veszem alapul, hogy húsz évesen is maximum hármat tudtam megcsinálni.  Pedig nagyon szerettem tornázni, legalábbis sűrűn voltak reggeli torna rohamaim, hullámokban, egészen az utóbbi nyolc évig.   Az utolsó munkahelyemen a hajnali  kettő vagy négy órai műszakkezdés mellett már nem fért bele. 

Na de most már !  Főleg, hogy derékban igen csak kerekedek.  Csakhogy az eddig csinált gyakorlatok nem használtak, ezért aztán kitaláltam hogy ideje lenni hasizomra gyúrni.  Alaposan megszenvedtem, mire eljutottam a napi huszonöt felülésig, de éreztem, hogy izmosodik a hasam.  Látszani persze semmi nem látszott, mivel az a huncut hájacska eltakarta, de én tudtam, hogy alatta ott az izom, és hittem, hogy majd csak leolvad a fölösleges zsír.  De hogy mégis mikor, annak próbáltam utánajárni a napokban.  Rágugliztam, mert jön a jó idő, és ha nem is igénylek kockás hasat, de legalább laposabbat,  na azt nagyon szeretnék.
Ezt találtam:

A hasazás nem éget zsírt

„Mindenki kockás hasra vágyik, de a hasizom edzésével kapcsolatban két tévhit él az emberekben. Egyrészt azt hiszik, hogy pusztán a hasgyakorlatokkal célzottan el lehet tüntetni a hasi zsírpárnákat, másrészt azt gondolják, hogy a felülés a legjobb módja a törzsizmok edzésének. Mindenkit ki kell ábrándítsak, nincs olyan, hogy helyi zsírégetés, azaz csinálhatunk több ezer felülést, önmagában ennyivel nem tudjuk leégetni célzottan a zsírt, maximum erősödik a hasfalunk – a zsír alatt” – szögezte le a tréner már a legelején.

A kockás has a konyhában készül

Hiába erősíti a hasat felülésekkel, a kockák csak akkor látszanak, ha eltünteti az azokat fedő zsírréteget. Az edző szerint a kockás has a konyhában készül, azaz a lapos has titka a megfelelő étrend. Kerülni kell a cukros, lisztes, finomított szénhidrátokat tartalmazó ételeket, és emellett kellő mennyiségű fehérjét kell fogyasztani. Általánosságban elmondható, hogy a férfiaknál 12-14 (nőknél 18-19) százalék körüli testzsírnál már kezdenek kirajzolódni az áhított kockák.
Forrás: Dívány

Szóval, a késő esti nagy zabálások nyomait nem lehet ezer felüléssel sem eltüntetni, a késő esti nagy zabálásokat be kell fejezni.  A sült krumplit, a füstölt kolbászt meg a hasonlókat lehet hanyagolni. vagy lehet bánatosan gyűrögetni deréktájban az úszógumit.  
Ez van!

Szakad rólam a víz, ahogy a piacról hazafelé caplatok. nem kellett volna vastag kabát, se sapka, mindegy most már, nemsoká hazaérek de kenyérért még be kell ugrani a pékségbe. Vannak bent páran, de eladónőből is van kettő, habár az egyik a pult előtt beszélget  egy barátnőfélével. Akaratlanul is fültanúja vagyok a csevejnek. Valami párocskáról van szó, ahogy kiveszem, a férfi jóval idősebb, és valamiért hihetetlen, hogy ezek ketten összejöttek.

Barátnő:  - Igen, együtt vannak már jó ideje, mennek mindenfelé, még szépségversenyekre is elviszi.
Eladónő1 hirtelen nem tudja értelmezni a mondatot, majd néhány pillanat múlva azt hiszi, érti: - Ja, persze, de gondolom csak nézőként.
Barátnő: - Fenéket! Benevezi!
Eladónő1nek kikerekedik a szeme, majd hirtelen felnevet.  Barátnő is nevet, és már én is, mert magával ragad a jókedvük.  Nem érzek semmi gonoszkodást a kacajukban, egyszerűen csak  viccesnek tartják a szitut, és én annyira sajnálom, hogy nem tudom, kiről van szó.
Közben sorra kerülök, és Barátnő is távozik. Kérek félkiló kenyeret, Eladónő1 levágja, felszeli, leméri, Eladónő2 beüti a pénztárgépbe. Odaadom a pénzt, elteszem a kenyeret.  Eladónő2 aprót kér, guberálok a pénztárcámban összeszedem az aprót, majd elveszem a pultról a fél kilő kenyeret, és távozok.  Útközben hazafelé még mindig ezen  vigyorgok, aztán a józanabbik énem rám szól, hogy nem röhög, csúnya nő nincsen, csak elbénázott smink. Amúgy sem ismerem az érintetteket, de ahogy Eladónő1  ledöbbent, az felejthetetlen volt.

Hazaérve siettem megszabadulni a meleg gönceimtől, majd hozzáfogtam kipakolni a kosárból Kivettem a fél kilő kenyeret, és hirtelen mintha káprázna a szemem... alatta ott van még egy fél kenyér... Basszus!  Úgy néz ki, én most loptam fél kiló kenyeret!  Ja, ezt teszi a gonoszkodás!  Futás vissza, de melyik volt az enyém?  52 deka, de olyan egyforma mind a kettő, tehát akkor vissza mind a kettőt.

Bűnbánó arccal sompolygok be az üzletbe, szánom-bánom, de elvittem mind a két fél kenyeret.  Csodálkozó arcok, hogy lehet, ők nem vették észre.  Aztán eszükbe jut, persze, az apróval vacakoltunk, Eladónő1 megjegyzi, hogy ő is a barátnőjével beszélgetett, erre rávágom, ja, azóta is ezen vigyorgok, erre felnevetünk mind a hárman.

Rosszak lennénk?  Ugyan, egyszerűen csak nők vagyunk.

 
Vannak általam nagyon utált szavak, mint például szakácskönyv, receptek, gasztroblog, satöbbi.  Ha a Híradó után azt hallom, hogy ne menjenek sehová, mert mindjárt kezdődik a Konyhafőnök, akkora lendülettel ugrok a távirányítóért, mint amikor a reklámbeli nagymama Ábel nevét kiabálja.  
Most viszont itt ez a Húsvét, nem mintha nagyon meghatnának az ünnepek, de mégis csak kellene valami nasi.  Például kókusztekercs. Meg van minden hozzávaló, de bakker, semmi kedvem kétféle masszát összekutyulni, valami haladósabb kellene. Mondjuk kókuszgolyó.  azt még nem is csináltam, akkor nézzük, mit mond erre legjobb barátunk, a Google?
Kábé húsz receptet szoktam átnézni, mire megtalálom az igazit, de itt most szinte mindegyik ugyanazt írja.

Hozzávalók:

• 50 dkg darált háztartási keksz
• 10 dkg vaj
• 10 dkg porcukor
• 2 ek kakaó
• 1 csomag vaníliás cukor
• 1/2 tk rumaroma
• 10 dkg kókuszreszelék
• 2 dl tej
  
  Vajam az speciel nincs, de van itthon margarin.  
  Kiveszem a hűtőből, mire felpuhul, eszembe jut, hogy van még valahol egy darab, minek megkezdeni az egészet.  A darab margarin a hűtőben csücsül, egy vödrös mogyorókrém tetején.
  Ezt még tavaly ősz elején vettem a szabadkai piacon,  mi lenne ha ezt használnám?  Semmi baja, leszámítva, hogy csákánnyal se lehetne kibányászni, annyira megkeményedett a hűtőben.
  Kiteszem puhulni, nézzük a többit.
  Fél kiló háztartási keksz, 2 dl tej.  2 dl az egy bögre, úgy gondolom, de ennyi meg se látszik a darált kekszen, nem tudom, aki ezt a receptet közzétette, kipróbálta-e már?  A többi meg szépen kimásolta. Hmm...akár gasztroblogger is lehetnék, másolni én is tudok.
  Rumaroma. Azt írja, fél teáskanál . Meg sem érzik az ízén, ebből is kell még egy kicsi.  Löttyintek még bele, megszalad, de  pont jó.
  Lassan össze is áll a massza, eleinte apró kis golyókat formázok, de így nem halad, jó lesz ez nagyobbacskára is.  Fiúutódom benéz a konyhába, és csak annyit mond, húúúú, de jól néz ki!
  Néhány óra múlva benézek a hűtőbe, és ... húúúú, bakker,  ebből már holnapra nem igen marad.
  
  
  

Mi a fenének akarok megtanulni angolul vénségemre?  Ezt kérdezem magamtól már több mint ötven napja.
Igazából agytornának szántam,  félve az öregkori szellemi leépüléstől, de már sokszor úgy érzem, erre bőven elég lenne a mahjong is.
Az angolt midig is nagyon nehéz nyelvnek tartottam, azokkal a sok egy szótagos szavaikkal, ami kiejtve ugyanúgy hangzik, mint száz másik.  Máig csodálom, hogy egyáltalán, hogy értik meg egymást.
Nem is volt vele dolgom sokáig, a mi időnkben még az orosz volt, később olaszul tanultam, ezeket a nyelveket szerettem is, nem  tűntek nehéznek.
Az angol úgy nyolc évvel ezelőtt jött képbe, amikor a falusi panziós suliba jártam.  Benne volt a tananyagban, tanultam is szorgalmasan, rájöttem, nem annyira az ördög nyelve ez, ha rendesen elmagyarázzák.  Videókat néztem a Youtube-on, kiszótáraztam az ismeretlen szavakat, talán meg is tanultam volna egész rendesen angolul, ha nem jön az az ötletem, hogy az interneten fogok pénzt keresni.  Ezek a reklámra klikkelős oldalak angol nyelvűek,  bár a saját tudásomban nem bíztam, de abban igen, hogy a fiam majd segít.
Hát nem segített, ránézésre közölte, hogy hülyeség az egész.  Nekem ehhez több mint öt év kellett, de tényleg nem érdemes vele kínlódni, viszont  kénytelen voltam megtanulni egy rakás új kifejezést.
 A klikkelgetés elvitte minden szabadidőmet,  már nem nézegettem videókat, lassan el is felejtettem a régebben tanult dolgokat.
Pár éve olvastam valahol a Duolingóról, mint legjobb nyelvtanuló oldalról, rögtön be is könyvjelzőztem arra az időre, amikor majd ráérek ilyesmire.
Na, az most jött el.  Egyszer csak elszántam magam, és beregisztráltam.  Teljesen az alapoktól kezdtem, akkor még könnyű volt, de most már sokszor úgy érzem, annyit sem tudok, mint az első napokban.  Sokszor már hagynám a fenébe az egészet, de győz a dac: csak azért sem.
A gép szerint 53%-on áll a tudásom, hát nem tudom, mihez képest, mert nem érzem hogy feszítené a fejemet a rengeteg okosság, sőt inkább napról napra hülyébbnek  érzem magam, de nem adom fel (még),  egyébként  szerintem ötvenegy nap alatt senki sem tanult még meg egy nyelvet sem.
Tehát folytatom, aztán majd meglátom, mi sül ki belőle.

  Tizenegynéhány évvel ezelőtt még nem volt ennyire elterjedve az internet.  Legalábbis az én korosztályomnak még nem nagyon volt.  Ha valamire kíváncsiak voltunk, megkértük fiatalabb ismerőseinket, nézzen már utána.

Sokszor napok teltek el, mire megszületett a válasz, és mi, idősebbek nem tudtuk felfogni, mi tart ilyen sokáig.  Csak egy kattintás az egész.

Mára már minden háztartásban van internet, sőt, eljutottunk oda, hogy már az adóbevallással sem kell szenvedni, a magasságos hivatal megcsinálja helyettünk, csak be kell lépni az ügyfélkapuba, és ellenőrizni. 

Csak egy kattintás, amire már hetek óta készülök, és ahhoz képest, hogy naponta több órát töltök a gép előtt,  valahogy még nem jutott idő.
Nem is értem, mi tart ilyen sokáig, hiszen csak egy kattintásnyira van.

Ennél jobb szöveggel nem is lehetne telefont eladni, ezt  teszi most Telekom, a zene fülbemászó, de nem új.  
A korosztályomból biztosan sokan felkapták a fejüket  az ismerős dallam hallatán, mert a hetvenes évek vége felé ez volt az egyik legnagyobb diszkósláger, a Hello együttes előadásában, akkor még "Mondd meg neki " (Tell Him) címmel futott. Már akkor is feldolgozás volt, de imádtuk.
Ahogy ezt a mostanit is.
I know something about love:

https://youtu.be/c6v--FpHFwU

Egy kis nosztalgia:

[embed]https://youtu.be/sJ8C3vdLmXk?list=FLtCSTRDoPyw01KCw84xxiTw[/embed]

Délutáni telefonos csacsogás a lányommal, amikor is szóba kerül "kedvenc" témám, a mit főztél ma?
Mesélem neki, hogy eluntam már, hogy mindig ugyanaz  a néhány étel van terítéken, ezért most sütöttem virslis kiflit. Lánykám kérdezi, én azt hogy csinálom, mert  lehet úgy, hogy körcikkekre vágom a tésztát, és kifliszerűen tekerem fel, vagy az egyszerűbb változat, kinyújtom téglalap alakúra, csíkokat vágok, azt tekerem rá a virslire. Éppen ott tartottam, hogy kinyújtottam a tésztát, amikor a lányom közbekiáltott: anyu, neked mióta van nyújtófád?  

Nagyjából tíz éve, amikor egy falusi panziós képzésre jártam, akkor vettem, mert a tananyag része volt az, hogy tudjunk kelt tésztákat sütni, sőt, ebből vizsgázni is kellett.
Nem sütöttem én azelőtt sütikéket, sőt, még az anyukám se vesződött ilyesmivel. Hétvégén vettünk valamit a cukrászdában,  oszt ennyi.  Utoljára a nagymamám kezében láttam nyújtófát, ő még a levesbe való tésztát is házilag csinálta, viszont ő háztartásbeli volt, akkoriban még a nők nem nagyon jártak el dolgozni.
Szóval, leéltem úgy majdnem ötven évet az életemből úgy, hogy nem volt nyújtófám, és nem is éreztem hiányát.  Aztán 2008-ban jött a nagy gazdasági válság, és egy szép pénteki napon, műszak vége előtt tíz perccel közölték, hogy hétfőn már  nem kell menni dolgozni.  Igaz, hogy megkaptam a három hónap felmondási időt, végkielégítést, de azért féltem a jövőtől.
Láttam magam depressziósan az ablak előtt állva, ahogy bámulom a munkába siető embereket, láttam magam munkáért kilincselni, mindenhol elutasító választ kapva, és akkor eldöntöttem, nem fogok padlóra kerülni.
Eszembe jutott a legutóbbi mélyrepülésem, amiből egy számítógépes tanfolyam  hozott ki. 
Ezért aztán beiratkoztam a legelső képzésre, ami éppen indult.  Ez a falusi panziós dolog igazából nem tűnt az én világomnak, de úgy gondoltam, legalább addig is emberek közt leszek, és lefoglal a tanulás, nem a szomorú sorsomon agyalok.
Amúgy az informatika sem volt a világom akkoriban, most meg nem igazán tudnék meglenni számítógép nélkül.
Néhány hónap múlva találtam munkahelyet,  közben egyre inkább kezdett megtetszeni a suli, úgyhogy nem hagytam abba, végig csináltam a két évet, megtanultam kalácsot, tepertős pogácsát meg mindenféle kelt tésztát sütni.
Igen, akkor vettem meg a nyújtófát, több boltot is végigjárva, mert nem nagyon lehetett kapni. Aztán, amikor rátaláltam, az utolsó darabot hoztam el, és az eladónő meg is kérdezte, hogy mi a csoda van most, hogy mindenki nyújtófát akar venni?  
A fölöttünk járó évfolyam akkor vizsgázott, és én magamban vigyorogva állapítottam meg, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki kicsit megkésve fedezi fel magában a konyhatündért.
Nem is tudom, a lányom miért lepődött meg azon, hogy van nyújtófám, sütöttem már nekik is pogácsát. Igaz, elég régen, mert egy bögrés sütit azért mégis csak egyszerűbb összedobni.  Hát igen, rájöttem, hogy  csak jó az a hagyományos  házi sütemény. 
Azt meg el is felejtettem neki mondani, hogy még szilikon ecsetem is van, talán jobb is, mert tuti azt hitte volna, hogy rossz számot hívott.