Úgy rémlik, már most vasárnapra 0,+1 fokot jelzett az időjárás előrejelzés, ehhez képest még mindig kopognak a mínuszok.

Legszívesebben ki sem mozdulnék a lakásból,  de az ennivaló nem jön helybe, ha más nem is, de friss kenyér minden nap kell.  A kutyát is meg kell sétáltatni naponta kétszer, hiába a dermesztő hideg, csúszós járda,  Ebedli   nem enged abból, ami jár neki.  Pedig, ha kimegyek cigizni a lépcsőházba, szokott velem jönni,  kiszalad az udvarra, futkározik, szimatolgat, levegőzik egy kicsit.  Persze leginkább, ha jó az  idő.  Ilyenkor nem nagyon ugrik, tehát fogja a kicsi agya, hogy ez nem neki való időjárás.  De ha eljön a séta ideje, akkor bizony menni kell.
Séta közben eszembe jutnak azok a kánikulai napok, amikor havas háztetőket, jeges járdákat próbáltam magam elé képzelni, és azt mondogattam, hogy a tél azért jobb, mert a hideg ellen fel lehet öltözni, otthon lehet maradni a fűtött lakásban, de a meleg ellen hová bújjunk?
Tavaly nyáron elszántam magam, és vettem egy ventilátort, pedig sosem voltam a híve.  Az ajtóban Ebedli morogva fogadott, nem sok bizalma volt az új szerzeményben.  Amikor bekapcsoltam, elhúzódott egy sarokba, még mindig morogva, két nap múlva már egész nap előtte feküdt, akkor is, ha éppen nem működött.

Ezek a képek jelennek meg nap mint nap előttem, a Pinteresten  virágzó kerteket nézegetek, de azért csináltam pár téli fotót, kánikulai napokra jól fog jönni.

- Anya, nézd azt a pólót, annyira szeretném, most csak ezerötszáz!

- Van már elég pólód, különben is, jönnek a fűtésszámlák, mindjárt itt a Karácsony, spórolás van, nem veszünk semmi fölöslegeset.

- De anya, nem kell megvenned, maradt még a zsebpénzemből, elég ha csak kipótolsz.

- Rendben, mennyi kellene? - sóhajt a nő lemondóan.

- Ezerháromszáz .... - a lány félénken mosolyog, tudja, hogy csatát nyert, de nem meri fülig húzni a száját. Berohan a boltba, a kirakatban hamarosan feltűnik egy eladónő, kiveszi a pólót, az asszony kintről bámulja üres tekintettel.  Ebben a pillanatban jön rá, hogy néhány év múlva ez a kis közjáték élete legszebb pillanatai közt lesz nyilvántartva.

Ha ismerősökkel kutyákról beszélgetünk, mindig van valaki, aki ismer valakit, akinél a kutyák felugrálnak az ágyba, sőt, ami még nagyobb szörnyűség, ott is alszanak a gazdi mellett.  A végén persze megkérdezik, hogy ugye te nem engeded az ágyra ugrálni a kutyát?  Áááááá, neeem,  az enyém nem ugrál fel  - szoktam mondani, nem túl meggyőzően, mert de bizony felugrik, és ha már ott van, ott is marad egész nap.  Ráadásul még morogni is szokott, amikor fekvéshez készülődök, és arrébb tolom a valagát. 
Akár tagadjuk, akár bevalljuk, a lakásban tartott kutyák nagy része, sőt, talán mindegyike a gazdival alszik.
Kutyátlanok erre felhördülnek:  hú, az milyen egészségtelen, a kutya betegségeket terjeszt!  Szerintem egy gondozott, tisztán tartott kutya semmilyen veszélyt nem jelent a családra nézve.
Egy új amerikai kutatás eredménye is engem igazol:

Kutyával alvás sokkal egészségesebb, mint azt Te először gondolnád. Megengeded a kutyádnak, hogy a szobádban, netán az ágyadban aludjon? Ha igen: tetszeni fog egy új amerikai kutatás eredménye! Ha nem, akkor azért olvasd el! Lehet, hogy meggondolod magad?

Az amerikai Mayo Klinika kutatása olyan eredményt hozott, ami sokakat meglepett: szerintük ugyanis sokkal jobban alszanak azok, akik megosztják hálószobájukat, esetleg az ágyukat is kedvencükkel. Korábban azt mutatták ki, hogy sok alvászavar ered a hálószobában lévő állattól – az izgő-mozgó kutya vagy macska ugyanis gyakran felébresztheti a gazdit.

Sokkal jobban alszanak azok, akik beengedik maguk mellé kedvencüket

Az új kutatások szerint azonban azok az emberek, akik alvás előtt megölelik, megsimogatják kedvencüket, valamint megengedik a kutyájuknak (vagy épp a cicájuknak), hogy velük legyen éjszaka, sokkal jobban alszanak.

A lakásokban egyre több kutya, macska él családtagként. Az emberek sok időt töltenek az alvással. Sokakban természetes igényként merül fel az, hogy maga mellett tudja kedvencét az éjszaka és az alvás ideje alatt is. – vélik a tanulmány szerzői.
Forrás: kutyafan.hu    Képek: thewondrous.com

Néhány kép azokról, akik kutyával alszanak:

Soha nem gondoltam volna, hogy engem valamikor is érdekelni fog a fogyókúra.  Mindig bosszantott,  hogy a női magazinok teli vannak fogyózós tanácsokkal, na meg ételreceptekkel.  Zabálj sokat, segítünk, hogy mit, fogyjál le, segítünk, hogy hogy. Utáltam!  Én inkább fölszedni szerettem volna néhány kilót, de akkoriban folyamatosan pörögtem,  sajnáltam az időt az evéstől, kávé, cigi, kaja meg szinte csak akkor, amikor már szédelegtem.  Aztán a gyomromnak elege lett,  lázadozni kezdett, kénytelen voltam változtatni.  Felszedtem pár kilót, már nem látszottak ki a bordáim,  ezzel el is volt intézve a dolog.  Tartottam a súlyomat,  ehettem bármit, nem látszott meg rajtam.  Egészen idáig.

Ebben a nagy nyugdíjaskodásban egyszer csak arra ébredtem, hogy csinos kis úszógumit szedtem össze,   alig két hónap alatt!  Nem eszek többet,  csak nyugodtabb vagyok.  Igaz, nem így kezdődött, mert az első hetekben egy kicsit  magam alatt voltam, nem tudtam mit kezdeni a szabadidőmmel.  Aztán augusztus végén nekifogtunk festeni, a rumlitól még jobban kiborultam, de mégis csak befejeztük , és utána valahogy helyére került minden.  A lakásban is, az életemben is. 
Olyan, mintha egy hosszúra nyúlt vakáción lennék. Hozzászoktam, hogy nem kell rohannom,  ha ismerősökkel találkozok, nem kell lerázni őket, van időm beszélgetni.  
Rendszeresen járok piacra, mindig van itthon friss zöldség, gyümölcs.  A gyorsfagyasztott félkész ételeket száműztem a hűtőből, van időm rendes ebédet főzni.
Nemrég még fogalmam sem volt, mire jó a padlizsán, azóta teljesen padlizsánkrém függő lettem. Nem is tudom, mi lesz velem, ha lemegy a szezonja.  Tudom, hogy el lehet tenni a padlizsánkrémet télire, de  a múltkor egy üveg saját készítésű rostos szilvalé felrobbant a konyhában, és ezen a ponton el is ment a kedvem a tartósítástól.  Még jó, hogy a konyha festése későbbre halasztódott, most viszont már tényleg neki kellene ugrani, mert lemostam ugyan a szilvalét a plafonról, de a még mindig látszik a helye.  Talán még a pocakom is lemegy, ha egy kicsit aktiválom magam.  Mert a reggeli 15-20 perc torna nem sokat segít.  Na ja, ha vacsora este 9-kor van.  Lehet, hogy ezen kellene változtatni, de eddig még nem nagyon sikerült. Valahogy mindig úgy alakul, hogy akkor van rá időm, és akkor vagyok éhes.
Úgyhogy most az van, hogy  vagy beletörődök abba, hogy ennyi idősen már mindegy, hogy nézek ki, csak ne fájjon, vagy  erőt veszek magamon,  nagy sóhajjal szakítok  az elavult beidegződésekkel, és  beírom a gugliba:  hogyan szabaduljunk meg a hasi zsírpárnáktól.  :-(

Utolsó munkanap, búcsúzkodás, ölelkezések, puszi,puszi, jó egészséget, jó pihenést!
A hétvége még ugyanúgy telt, mint bármelyik másik hétvége, csak a takarítást nem vittem túlzásba, arra lesz időm rengeteg.
Hétfőn portörlés, porszívózás, ágyneműmosás, főzés, mosogatás, na meg előtte bevásárlás, de mindezek előtt még papírokat intéztem a munkahelyemen. Délután egy kis netezés,  kis szunya, kutyasétáltatás, este tévé, alvás. 
Kedd szinte ugyanígy, de még dél sem volt, kész lettem mindennel.  Kerestem ötven felettieknek való tornát, megnéztem az orchidea gondozását, játszottam virágültetős játékot.  Ez lenne a pihenés?  El sem fáradtam.
Talán keresni kellene valami online filmet, vagy valami ilyesmi.  Egyáltalán, hogy kell pihenni?  Mondjuk délutánonként kiülök a padra a kutyámmal?  Ez is egy program...
Tavaly vettem pár Rejtő könyvet a bolhapiacon, nyugdíjas koromra gondolván,  beleolvastam az egyikbe, aztán le sem tettem.  Vegyem elő valamelyiket?  
Úristen, még csak a maradék szabadságomat töltöm, még nem is vagyok nyugdíjas, de már  nehezen viselem a tétlenséget.  Valahogy meg kell tanulni lassítani.  Megérteni, hogy vége a pörgésnek, már nem kell hajnali háromkor kelni, nem kell rohanni sehová. 
A fene sem gondolta volna, hogy negyven év munka után ez nem is olyan könnyű.

Furcsa dolog az idő.  Például, ha dolgozni kell, a percek is keservesen vánszorognak, nehezen telik el a nap, aztán meg  mire észbe kap az ember, már itt a hétvége.  Illannak a hetek, hónapok.  Amiről azt hittem, soha nem jön el, itt van a nyakamon.  
Tavaly ősz óta tudom, hogy az idén nyáron nyugdíjba mehetek, meg lesz a negyven évem.  Kegyetlenül hosszú időnek tűnt, most meg  csak pislogok: már csak pár hónap?  Te jó ég!  Mihez kezdek utána?
Nem mintha nem örülnék, nem könnyű a gyárban napi nyolc-tíz órát végigdolgozni, a gond csak az, hogy így éltem le az életemet, szokatlan lesz, hogy nem kell menni időre, nem kell rohanni, kapkodni, vége az örökös hajszának.  Érzem én, hogy egyre nehezebben bírom, kell az a pihenés, nagyon kell.  Viszont ott a másik része, ez mégis csak azt jelenti,  beléptem az öregkorba.  Habár a munkatársak sorra tátották el a szájukat, amikor elmondtam, nem nézték ki belőlem, hogy már ennyi vagyok, én is nehezen hiszem el, de sajnos ez a rideg valóság.  Az idő már csak ilyen,  nem múlik, amikor szeretnénk, de amikor meg nem, akkor kapcsol turbó üzemmódba.
Faggatom a már nyugdíjas ismerőseimet, mit csinálnak, hogy telnek a napjaik?  A legtöbbjüknek még annyi szabadidejük sincs, mint aktív korukban.  Unokákra vigyáznak, kertet művelnek, van aki idős szüleit ápolja, nem mondta még senki, hogy unatkozna otthon.  Remélem, én sem fogok depresszióba süllyedni.  Unokám sajnos nincs, de majd csak találok valami értelmes elfoglaltságot.
Van ugye az internetes munkám, most majd több idő jut arra is:

Ebedlivel sem kell rohanva sétálni:

Új ételeket főzök:                                                                                                                     

Na és a megérdemelt pihenés sem marad el:

    Jó lesz nyugdíjasnak lenni, csak öregnek nem, de hozzá lehet szokni, meg amúgy is azt szokták mondani, öreg az országút!

Ja, hogy a legtöbb országutat már jóval az én születésem után építették?   Na bumm, ki nem sz@rja le?

Idejét sem tudom már, mikor vártam utoljára a Karácsonyt.  Valahol útközben elveszett a varázs, elveszett a hangulat, a boldog várakozás.
De nem úgy az idén!  Már november elején éreztem valami ünnepi bizsergést.  Valami azt súgta, az idén más lesz, az idén szép lesz....

Az élet másképp döntött, mint mindig, ha véletlenül valamire előre számítok.

Kezdődött azzal, hogy fiam egy csütörtöki reggel felpattant az ágyból, és rohant hányni a wécére.  Ezt még párszor megcsinálta, erős hasi görcsök kíséretében, aztán besétált a háziorvoshoz.  Vakbélgyulladás is lehet, de vírus is. Minden második ember ilyen panaszokkal jön, - mondta a doktornő.  Nem ártana bemenni a sürgősségire , kérni egy ultrahangvizsgálatot.
Gyerekem  hazament, megtanácskozta a szomszédokkal, azok megerősítették, hogy járvány van, mindenki tudott valakit, akinek pont ilyen panaszai vannak, a vírus már csak ilyen.  Utódom ezért aztán nem ment el a sürgősségire.  Másnap munka közben csörgött a telefon: - Anyu, gyere értem, de máris, de taxival, mert nagyon rosszul vagyok!
Mint az őrült, rohantam, és zokogott a lelkem. Tudtam, hogy nagy a baj! 

A sebészeten egy fiatal rezidens elmondta, mi fog történni, jó esetben.  Csinálnak három lyukat, és laporoszkópiával fogják kivenni a rosszalkodó vakbelet.  Valahogy sejtettem, hogy ez nem a jó eset, de kicsit reménykedtem.  A rosszabbik változat jött be, hatalmas vágás, teljes hasüregi és hashártyagyulladás.
Közben összeszedtem én is egy vírust,  láz, hányinger, hasmenés, táppénz, ami a mi munkahelyünkön komoly anyagi retorzióval jár két hónapon keresztül.

Kóválygok az üres lakásban céltalanul.  Tegnap már majdnem hazaengedték, aztán az ultrahangos vizsgálatnál kiderült, hogy még  mindig van gyulladás.  Újabb antibiotikumos kezelés.
Holnap már mennem kell dolgozni,  szabadságom nincs, azt már kivetették velünk novemberben. 
Már nem érdekel a Karácsony, nálunk a gyógyulás lesz az ünnep,  csak már ott tartanánk!

     Star Wars folyik, és csak nézek, mi a jó ég van, akciós volt a teljes csomag, vagy mi, mert a nemzetközi Star Wars nap május negyedikén van, de mire az összes csatorna leadja az összes részt, akkor már éppen el is jutunk odáig.  Akár hová kapcsolok, jedi lovagok, csiripelő robotok és fénykardok árasztják el a képernyőt, és amikor valami vidámat szeretnék nézni, pl. a Comedy Centralon az Agymenőket, na ők pont Star Warst néznek, az összes részt egyben, barátnőjeik nagy örömére.
Most megyek, átnézem a műsort, csak a tévén tudok gyorsan elaludni, de természetesen csak akkor, ha szeretném végignézni, mert érdekel.  Ha unalmas, na akkor az Istennek sem álmosodok el rajta. 
Beépített szépség a Coolon, ki tudja hányszor láttam, de momentán ez a legnézhetőbb vasárnap esti film.

Sokat álmodoztam arról, hogy egyszer majd lesz egy kertes házam, és akkor kóbor kutyákat fogadok örökbe. Etetem, gondozom simogatom őket.... na de a sétáltatás, az bizony kemény dió, ha valakinek sok kutyája van.  
Nem töprengett ilyesmin a 80 éves Eugene Bostick  bácsi. Kilenc  örökbe fogadott kutyáját hordókból épített kis vonaton viszi sétálni hetente néhányszor.  A kutyák már alig várják ezeket a napokat,  de elég rájuk nézni, látszik, mennyire boldogok.

Hatalmas csaholássl, farokcsóválással fejezik ki, sosem volt még ilyen jó dolguk!  :-)

Visszajött a kánikula, és nem örülök neki.  Sőt, még a kutya sem örül neki, ő is rosszul tűri, sétálni viszont szeret.  A reggeli séta még csak oké, de a délutáni az borzalom.  Persze lehetne estefelé is menni, de az én kis jószágom megszokta, hogy fél öt-öt körül indulunk.  Szeretném későbbre halasztani, de figyeli minden mozdulatomat, ugrásra készen.  Nincs mese, menni kell! Indulás előtt lecsutakolom nedves szivaccsal, magamnak elteszek egy félliteres palack ásványvizet, és megyünk, bele a pokoli nyári délutánba.  Ebedli sem szereti a tűző napot, gondolom, a beton is süti a kis talpát, ezért kotor sebesen a legközelebbi árnyékos helyre.  Igen ám, de az alacsony sövények, bokrok csak őt takarják, az én fejemet ugyanúgy süti a nap.  Mennék, de kutyi fontos szimatolni valót talál, nem mozdul.  A hajam már szinte füstöl, a hátamon olvadozni érzem a lenge műszálas kis nyári ruhát, de a bokor alja friss illatokat (egér vagy pocokszag) rejteget, maradunk még kicsit, majd nagyot ránt a pórázon, és nekiiramodunk, egészen a rágcsálók által fúrt lyukakig, ahol lesben állunk, hátha felbukkan valami vadászzsákmány.

 Már nem is tudom, minek örülnék jobban, annak-e, ha talál valamit, vagy annak, ha nem.  Ha elkap egy pockot, akkor lerövidül a séta, futás haza az elejtett rágcsálóval.  Amíg ebem keble dagad a büszkeségtől, én süllyedek, mindenki minket néz az utcán.  Van, aki "úristen, egy patkány" felkiáltással arrébb ugrik, van, aki megjegyzi, milyen jó kis pockos kutya, az autók lassítanak mellettünk, én meg szeretnék láthatatlanná válni.  Arról már letettem, hogy rávegyem, dobja el valahol.  Hazáig cipeli, egészen a küszöbig.  Innen már nem érdekes, itt már nincs közönség, békésen nézi, ahogy szórólapokba csomagolva kiviszem a szemétbe.  

Ha meg nincsen zsákmány, akkor bizony végigjárjuk a megszokott útvonalat, és közben örülök, hogy egy árnyas kisvárosban élhetek, nem egy betondzsungelben, ahol valószínűleg ennél is  rosszabb lehet elviselni a hőséget.