Visszajött a kánikula, és nem örülök neki.  Sőt, még a kutya sem örül neki, ő is rosszul tűri, sétálni viszont szeret.  A reggeli séta még csak oké, de a délutáni az borzalom.  Persze lehetne estefelé is menni, de az én kis jószágom megszokta, hogy fél öt-öt körül indulunk.  Szeretném későbbre halasztani, de figyeli minden mozdulatomat, ugrásra készen.  Nincs mese, menni kell! Indulás előtt lecsutakolom nedves szivaccsal, magamnak elteszek egy félliteres palack ásványvizet, és megyünk, bele a pokoli nyári délutánba.  Ebedli sem szereti a tűző napot, gondolom, a beton is süti a kis talpát, ezért kotor sebesen a legközelebbi árnyékos helyre.  Igen ám, de az alacsony sövények, bokrok csak őt takarják, az én fejemet ugyanúgy süti a nap.  Mennék, de kutyi fontos szimatolni valót talál, nem mozdul.  A hajam már szinte füstöl, a hátamon olvadozni érzem a lenge műszálas kis nyári ruhát, de a bokor alja friss illatokat (egér vagy pocokszag) rejteget, maradunk még kicsit, majd nagyot ránt a pórázon, és nekiiramodunk, egészen a rágcsálók által fúrt lyukakig, ahol lesben állunk, hátha felbukkan valami vadászzsákmány.

 Már nem is tudom, minek örülnék jobban, annak-e, ha talál valamit, vagy annak, ha nem.  Ha elkap egy pockot, akkor lerövidül a séta, futás haza az elejtett rágcsálóval.  Amíg ebem keble dagad a büszkeségtől, én süllyedek, mindenki minket néz az utcán.  Van, aki "úristen, egy patkány" felkiáltással arrébb ugrik, van, aki megjegyzi, milyen jó kis pockos kutya, az autók lassítanak mellettünk, én meg szeretnék láthatatlanná válni.  Arról már letettem, hogy rávegyem, dobja el valahol.  Hazáig cipeli, egészen a küszöbig.  Innen már nem érdekes, itt már nincs közönség, békésen nézi, ahogy szórólapokba csomagolva kiviszem a szemétbe.  

Ha meg nincsen zsákmány, akkor bizony végigjárjuk a megszokott útvonalat, és közben örülök, hogy egy árnyas kisvárosban élhetek, nem egy betondzsungelben, ahol valószínűleg ennél is  rosszabb lehet elviselni a hőséget.