Az idén is a szekrény alján maradt a kis műanyag fenyő, pedig vettem arany színű szaloncukrot, sőt még akasztót is, aztán mégsem volt kedvem fát díszíteni.  Kinek?  Minek?  
Mire eljött a szenteste, addigra belefásultam az egész hóbelevancos karácsonyba.  Szeretet ünnepe?  Inkább a hasunk ünnepe.  
Gyerekkoromban nem értettem, miért utálják a felnőttek a Karácsonyt, de akkor még nem nekem kellett több napra bevásárolni, kitalálni a menüt, és főleg sütni-főzni.  Később kezdtem megérteni, de amikor az én gyerekeim kicsik voltak, még akkor is volt hangulata az ünnepeknek.  Az ő csodavárásukból rám is ragadt jócskán.   Együtt díszítettük fel a fenyőfát, gyertyákat, csillagszórókat gyújtottunk, és  eljátszottuk, hogy meglepődünk az ajándékokon, holott már régen mindenki kikutatta a sajátját.  Igen, még én is, felnőtt fejjel turkáltam a lányom szobájában, hogy kinyomozzam, mit kapok.   Aztán persze, hogy  kikotyogtuk egymásnak, mikor, hol, merre fedeztük fel az eldugott ajándékokat,  és nevettünk, nevettünk, nevettünk...

Később az évek valahogy elkoptatták a ragyogást  és a nevetést , mára szinte csak a nyűgje maradt, de szerencsére  túl vagyunk rajta, legalábbis egy időre, aztán szinte észrevétlenül máris itt a következő Karácsony, és lehet reménykedni, hátha az  talán szebb lesz.  

Kép forrása: internet