A  múlt héten két szomszédasszonyom is a kezembe nyomta a telefonszámát, mondván, elutaznak pár napra, nézzek már a lakásukra, ha netalán  történne valami, vagy keresné őket valaki.  Nyaralni mennek, én meg  egy kicsit irigylem őket.  Az idén nem  voltam sehol, valószínűleg már nem is leszek, és ettől elszomorodtam.  

Mehetnékem van, de mostanában nem igazán hirdetnek egynapos kirándulásokat. Tavasszal még volt néhány, most nem találok egyet sem.  Igaz,ebben a melegben nem is volna olyan jó bóklászgatni.  Persze megtehetném, hogy felülök egy  járatos buszra, és elmennék a hegyekbe,  délután meg vissza, de amilyen eltévedős vagyok, szerintem gyorsan bekerülnék az esti híradóba.  Több napra meg nem merem a kutyát itt hagyni a fiammal.  Egyik ismerősöm elment tíz napra Görögországba a gyerekeivel, a férje maradt itthon a macskával.  Három nap múlva a cicát orvoshoz kellett vinni, nem evett, nem ivott, nem pisilt, nem kakált, belebetegedett a gazdasszony hiányába.  Hát az én kutyám is valahogy így járna, vagy még rosszabbul.

Kénytelen vagyok beletörődni, hogy ez az év valószínűleg már ilyen marad, ezt az évet  leginkább a fogászaton töltöm.  Pedig annak idején megfogadtam, hogy nem leszek SZTK-ban ücsörgő nyugdíjas.  Gondolhattam volna, hogy ezt nem én döntöm el.
Még a tél végén történt, hogy egyszer csak kiesett egy fogam, természetesen elöl.  Irány a fogászat!  Húzás, tömés, pótlás, gyökérkezelés,  minden, ami belefér, de ha már összeszedtem a bátorságomat, és elindultam, akkor legyen rendben minden.  Mondták nekem, hogy ez eltart vagy egy évig,  nem hittem el.  Pedig de!   És akkor még a koplalásról nem is beszéltem.  Hónapokon keresztül zöldség és gyümölcsturmixon élni, na, az se semmi.  Viszont jót tett a koleszterinszintemnek, és a pocakom is lement.   Cserébe az utazgatásokról le kellett mondani,  mégsem cipelhettem magammal a főzeléket, meg a smoothikat.  Aztán még az is ott van, hogy akinek a fogazata felújítás alatt áll, az kerüli a társaságot, nem beszélget, nem ismerkedik, nem vigyorog.  Csöndben, korgó gyomorral lapít otthon.

Szerencsére, a nehezén már túl vagyok, és erre kitör rajtam az elvágyódás, de teljesen egyedül gyáva vagyok elindulni, bár álmodok róla.  Talán egyszer meg is valósítom, de egyelőre maradok a tavalyi képek nézegetésénél, és reménykedem, hátha találok valami nekem való utazást.  Elvégre még ezután jön a legszebb évszak, az ősz.

fotó: saját