Idejét sem tudom már, mikor vártam utoljára a Karácsonyt.  Valahol útközben elveszett a varázs, elveszett a hangulat, a boldog várakozás.
De nem úgy az idén!  Már november elején éreztem valami ünnepi bizsergést.  Valami azt súgta, az idén más lesz, az idén szép lesz....

Az élet másképp döntött, mint mindig, ha véletlenül valamire előre számítok.

Kezdődött azzal, hogy fiam egy csütörtöki reggel felpattant az ágyból, és rohant hányni a wécére.  Ezt még párszor megcsinálta, erős hasi görcsök kíséretében, aztán besétált a háziorvoshoz.  Vakbélgyulladás is lehet, de vírus is. Minden második ember ilyen panaszokkal jön, - mondta a doktornő.  Nem ártana bemenni a sürgősségire , kérni egy ultrahangvizsgálatot.
Gyerekem  hazament, megtanácskozta a szomszédokkal, azok megerősítették, hogy járvány van, mindenki tudott valakit, akinek pont ilyen panaszai vannak, a vírus már csak ilyen.  Utódom ezért aztán nem ment el a sürgősségire.  Másnap munka közben csörgött a telefon: - Anyu, gyere értem, de máris, de taxival, mert nagyon rosszul vagyok!
Mint az őrült, rohantam, és zokogott a lelkem. Tudtam, hogy nagy a baj! 

A sebészeten egy fiatal rezidens elmondta, mi fog történni, jó esetben.  Csinálnak három lyukat, és laporoszkópiával fogják kivenni a rosszalkodó vakbelet.  Valahogy sejtettem, hogy ez nem a jó eset, de kicsit reménykedtem.  A rosszabbik változat jött be, hatalmas vágás, teljes hasüregi és hashártyagyulladás.
Közben összeszedtem én is egy vírust,  láz, hányinger, hasmenés, táppénz, ami a mi munkahelyünkön komoly anyagi retorzióval jár két hónapon keresztül.

Kóválygok az üres lakásban céltalanul.  Tegnap már majdnem hazaengedték, aztán az ultrahangos vizsgálatnál kiderült, hogy még  mindig van gyulladás.  Újabb antibiotikumos kezelés.
Holnap már mennem kell dolgozni,  szabadságom nincs, azt már kivetették velünk novemberben. 
Már nem érdekel a Karácsony, nálunk a gyógyulás lesz az ünnep,  csak már ott tartanánk!