Délutáni telefonos csacsogás a lányommal, amikor is szóba kerül "kedvenc" témám, a mit főztél ma?
Mesélem neki, hogy eluntam már, hogy mindig ugyanaz  a néhány étel van terítéken, ezért most sütöttem virslis kiflit. Lánykám kérdezi, én azt hogy csinálom, mert  lehet úgy, hogy körcikkekre vágom a tésztát, és kifliszerűen tekerem fel, vagy az egyszerűbb változat, kinyújtom téglalap alakúra, csíkokat vágok, azt tekerem rá a virslire. Éppen ott tartottam, hogy kinyújtottam a tésztát, amikor a lányom közbekiáltott: anyu, neked mióta van nyújtófád?  

Nagyjából tíz éve, amikor egy falusi panziós képzésre jártam, akkor vettem, mert a tananyag része volt az, hogy tudjunk kelt tésztákat sütni, sőt, ebből vizsgázni is kellett.
Nem sütöttem én azelőtt sütikéket, sőt, még az anyukám se vesződött ilyesmivel. Hétvégén vettünk valamit a cukrászdában,  oszt ennyi.  Utoljára a nagymamám kezében láttam nyújtófát, ő még a levesbe való tésztát is házilag csinálta, viszont ő háztartásbeli volt, akkoriban még a nők nem nagyon jártak el dolgozni.
Szóval, leéltem úgy majdnem ötven évet az életemből úgy, hogy nem volt nyújtófám, és nem is éreztem hiányát.  Aztán 2008-ban jött a nagy gazdasági válság, és egy szép pénteki napon, műszak vége előtt tíz perccel közölték, hogy hétfőn már  nem kell menni dolgozni.  Igaz, hogy megkaptam a három hónap felmondási időt, végkielégítést, de azért féltem a jövőtől.
Láttam magam depressziósan az ablak előtt állva, ahogy bámulom a munkába siető embereket, láttam magam munkáért kilincselni, mindenhol elutasító választ kapva, és akkor eldöntöttem, nem fogok padlóra kerülni.
Eszembe jutott a legutóbbi mélyrepülésem, amiből egy számítógépes tanfolyam  hozott ki. 
Ezért aztán beiratkoztam a legelső képzésre, ami éppen indult.  Ez a falusi panziós dolog igazából nem tűnt az én világomnak, de úgy gondoltam, legalább addig is emberek közt leszek, és lefoglal a tanulás, nem a szomorú sorsomon agyalok.
Amúgy az informatika sem volt a világom akkoriban, most meg nem igazán tudnék meglenni számítógép nélkül.
Néhány hónap múlva találtam munkahelyet,  közben egyre inkább kezdett megtetszeni a suli, úgyhogy nem hagytam abba, végig csináltam a két évet, megtanultam kalácsot, tepertős pogácsát meg mindenféle kelt tésztát sütni.
Igen, akkor vettem meg a nyújtófát, több boltot is végigjárva, mert nem nagyon lehetett kapni. Aztán, amikor rátaláltam, az utolsó darabot hoztam el, és az eladónő meg is kérdezte, hogy mi a csoda van most, hogy mindenki nyújtófát akar venni?  
A fölöttünk járó évfolyam akkor vizsgázott, és én magamban vigyorogva állapítottam meg, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki kicsit megkésve fedezi fel magában a konyhatündért.
Nem is tudom, a lányom miért lepődött meg azon, hogy van nyújtófám, sütöttem már nekik is pogácsát. Igaz, elég régen, mert egy bögrés sütit azért mégis csak egyszerűbb összedobni.  Hát igen, rájöttem, hogy  csak jó az a hagyományos  házi sütemény. 
Azt meg el is felejtettem neki mondani, hogy még szilikon ecsetem is van, talán jobb is, mert tuti azt hitte volna, hogy rossz számot hívott.