Gondolom nem, mert én sem találtam. Sem a képen, sem a konzervdobozban, de még a lábasban sem. Pedig kerestem piszkosul!

Későn értem haza, éhes is voltam, gondoltam, elugrok a közeli bevásárlóközpontba, veszek valami harapnivalót.  A fiam nem volt otthon, magamra meg nem akartam főzni, egy doboz pacalkonzerv mellett döntöttem.  Amikor otthon kivettem a kosaramból, valahogy túl könnyűnek találtam, de elhessentettem a gyanút. Éhes voltam, enni akartam, minél előbb.  Amikor kinyitottam a dobozt, az úgy háromnegyed részig volt piros szafttal, meg valami apró darálékkal  de pacal sehol.  Azt mondják, a remény hal meg utoljára, ezért átöntöttem egy lábasba, hátha az alján  megtalálom az áhított eledelt, de semmi. Pedig még párszor kavartam is rajta, hátha felbukkan valami. Hiába, optimista vagyok, na!  Végül csináltam rántottát, akár kezdhettem volna ezzel is, megspórolva az utat és pár száz forintot.
Nem vittem vissza a boltba, nem  vagyok egy reklamálós típus.  Tudomásul vettem, hogy így jártam.  Ezerszer megmondták, leírták, éhesen nem szabad vásárolni.  Ha nem sietek annyira, lehet, hogy már a boltban is észreveszem, hogy könnyebb a doboz, mint általában.

Sok embert ismerek, akik nem vesznek konzervet, mondván, ki tudja, mi van benne.  Nos, nekik elmondhatom, vegyed nyugodtan, nincs benne semmi!