Úgy gondoltam, ideje lenne leszokni a délutáni szunyálásokról.  Habár ebben a rekkenő hőségben mit is tudnék itthon csinálni?

Megnéztem a Semmelweist, sokan dicsérték, és  mit ad isten, tényleg jó.   Pedig nem igazán hiszek a magyar filmekben, a Tenkes kapitánya óta nem igazán erőltették meg magukat.  Vagy ha igen, azt pont nem láttam.

Bár a több mint két óra kicsit hosszúnak tűnt, de közben összedobtam egy kavarós zabsütit, ami éppen most lett kész, , úgyhogy sikerült eltöltenem hasznosan a szundikálásra szánt időt.

Rudolfot minden évben lezúzzák, de ő hősiesen állja a sarat.

Hát megint elmúlt egy karácsony.  Kivételesen vártam az ünnepet, talán a Netflix filmek hatása.  Futószalagon  legyártott faék egyszerűségű kis semmiségek, de a díszletek igazi csodák.  Mesebeli havas tájak, hangulatos kávézók, csillogó üveggömbbe öltöztetett fenyők.  Árad belőlük az ünnepi fíling, még a Grincs, szivét is meglágyítanák.

Aztán egyszer csak lőttek az egésznek, a kutya lebénult a hátsó lábaira.  Most mi legyen? Féltem, ha orvoshoz viszem, rábeszél, hogy altassuk el.  A régi gyógyszere már nem használt, de szenvedni sem hagyhatom.  tizenhárom éves, nagy jövője már nincs, de nem olyan könnyű elengedni. 
Aztán mégis csak az állatorvosnál kötöttünk ki,  kapott erősebb gyógyszert és vitamint is. Kicsit javulni látszott, de akkor a főnököm felhívott, hogy jövő héten végig munka.
Csütörtökön is! 

Na várjunk!   A csütörtök az már szilveszter, na ne már!  Pacalt akartam főzni.  Végül is kihagyhatnám a csütörtököt, de szerintem a többiek is le fogják beszélni a főnököt erről a dilis ötletről. 

Remélem!

Általában meg vagyok elégedve az életemmel.  Van hol lakni, van mit enni,  megértem a nyugdíjas kort, mellette tudok  dolgozni, és szerető család vesz körül.
Persze vannak álmaim, vágyaim, amik vagy teljesülnek, vagy nem, de ha nem, az sem keserít el. 
Sosem voltam irigy mások életére.  Megoszthatnak nyaralós, sütikés, unokás képeket az ismerőseim, megnézem, lájkolom, de nem érzem magam kevesebbnek tőlük, mert tudom, hogy ezek a képek csak egy egy pillanatról szólnak.   Senkinek sem napfényes tengerpart az élete,  vannak a szürke hétköznapok, és vannak a jól megérdemelt csodás pillanatok.  

A minap azonban mégis elkapott valami keserűségféle.  Délelőtt munka közben  azon tépelődtem, mekkora rumli fogad otthon.  A fiam rendelt egy ágyat a neten, aznap hozták.  Lelki szemeim előtt szétdobált dobozok, műanyag csomagolóanyagok hevertek a lakásban mindenütt. 
Hazaérve meglepetten láttam, hogy semmi káosz, a hulladék eltüntetve, utódom a szobájában szereli az ágyat.   Vett még néhány frottír lepedőt és egy szürke steppelt ágytakarót, azok a dohányzóasztalon szép rendben összehajtva várakoztak.   Olyan volt a látvány, mint egy skandináv bútorüzlet karácsonyi katalógusa.  Egy másik, egy csodás világ ígérete.

Hirtelen rám tört a vágyakozás egy másfajta élet után.  Amit mindenki más él, rajtam kívül. 

Ahol mások egy ilyen szürke nyirkos délután puha plédbe burkolózva forró teát szürcsölnek.

Ahol másoknak  a mosogatás is játék, csak áttörlik a habzó szivaccsal a tányérokat, és azok már ragyognak is. 

Ahol mások csak előhúzzák a sütőből a gőzölgő ételt,  amit a család üdvözült arccal fogad.

Ahol , ha étel fröccsen a tűzhelyre,  csak fújnak egyet a valamicsodás tisztítószerrel, és már ragyog minden.

 Mások kanyargós erdei ösvényeken, virágzó mezőkön szökdelnek kutyasétáltatás közben.  

Mások kutyájának még a szőre sem hullik.

Ott álltam, mint egy rakás szerencsétlenség,  mert igaz, hogy rosszabbra számítottam, de van néhány mosogatásra váró tányérom, főzni is kell valamit, és öreg kutyám is várakozva néz rám.  Neki a séta a nap fénypontja. 

 Aztán  egyszer csak helyére kattantak a dolgok. 

 Másokat is ennyire megvezetnek a reklámok?   
Amikről azt hittem, hogy nem is nézem. 
A reklámok alatt kiviszem a kutyát pisilni, vacsorázok, fogat mosok, minden mást csinálok abban  a néhány(?) percben. 
Mégis beszivárogtak valahogy a fejembe,  és most nem létező embereket irigylek a kitalált életükért!

Na ébresztő, vár a második műszak!

Ahogy mindenki mást is.

Gyerekkoromban nagymamámnál nevelkedtem, legalábbis a hétköznapokat ott töltöttem.  Kertes kis parasztházban éltek, ahogy mindenki ott a város széli kerületben.  Tanyáról a városba beköltöző parasztemberek laktak arrafelé

Tulajdonképpen a tanyai életformát folytatták csak most már a városban.  A nagy portákon szinte minden szükséges zöldség, gyümölcs megtermett. Minden háznál volt tyúk, kacsa, liba, egyéb szárnyas jószág.   Az ólakban legalább egy malacot illett nevelgetni, de inkább többet.  Néhol még tehenet is tartottak.  Reggel jött a pásztor, összeszedte a tarka népséget, és a csorda az országúton elsétált a város széli legelőre.  Esténként szerettem nézni, ahogy megérkeznek.  Amikor bekanyarodott a sereglet a földes kis utcákra,  időnként kivált egy tehén, és besétált a sarkig tárt nagykapun. A következő nyitott kapunál megint csak ugyanígy.  Csodáltam, hogy milyen ügyesen hazatalálnak.
Szerettem az állatokat, de a kertet, kertészkedést egy csöppet sem.  Pedig nagymamám elkerített nekem egy kis darabka földet, hogy majd ott én tanulgatom a veteményezést, virágápolást, de én csak a gyomlálást gyakoroltam szorgalmasan.   Ami zöld, ki vele, így nem lesz rá gond később.
Nem is értettem, mit lehet annyit bíbelődni a növényekkel.  Meglocsoljuk, aztán nőnek maguktól!  Az meg végképp nem ment a fejembe, miért dicsekednek vele.
- Juliskám, jöjjön már be, nézze meg a muskátlimat.  Hát nem gyönyörű?
Ugyanolyan volt az, mint a mienk, vagy a többi szomszédé. Egymás közt cserélgették a magokat, hajtásokat, palántákat.

Estefelé, dolguk végeztével kiültek az asszonyok a kapu elé.  Mindig úgy kezdték, hogy eleinte csak átkiabáltak egymásnak: - Hogy van, szomszédasszony?  Aztán nemsoká egyik is, másik is hóna alá kapta a kis sámlit, kupacokba gyűltek, kezdődött a traccsparti.  Tyúkokról, virágokról, háztartásról, betegségekről.  A "mostani" fiatalasszonyokról, akik inkább elmennek a gyárba dolgozni, dehogy piszkolnák be a kezüket a házi munkával.  Belvárosi összkomfortos lakásban akarnak élni, kényelemben.
- Majd megtudják, amikor egy szál gyökérért is a boltba kell szaladni!
- Ugyan, nem főznek ezek már, esznek az üzemi konyhán, meg konzervet vesznek.
Igazából én is összkomfortos lakásban szerettem volna élni, a belvárosban, ahol van rendes járda, fényes kirakatok, pezseg az élet, a parkettás lakásokban bent van a folyóvíz és a wc-re sem tyúkkakin csúszkálva  kell kimenni.

Később anyukám a tanyáról beköltözött a belvárosba, és én is haza kerültem, mert innen már közel volt az iskola.  Megkaptam az áhított komfortos életet, és nem is hiányzott a külváros világa.

Amikor lakásom lett, gondoztam néhány szobanövényt, majd egyre többet.  Valahogy elkezdtek szaporodni a virágcserepek a szobában, majd észrevettem, hogy a déli fekvésű konyhában jól érezné magát néhány muskátli, petúnia.  Balkonládát vettem, palántákat, és rájöttem, a virág valami olyasmi, mint a gyerek: mindegyik szép, de a saját sokkal szebb, különlegesebb.
Aztán elköltöztünk onnan.  Ez a mostani lakás minden tekintetben kényelmesebb, mint a régi, csak nincs napsütötte konyhaablakom.  Sőt, semmilyen konyhaablakom sincs, csak egy főzőfülke, beugró a lakás egy sarkában.  Igazából nem zavart ez olyan nagyon addig, amíg aktív dolgozó voltam.
Azt hiszem, amikor nyugdíjba mentem, akkor kezdtem úgy érezni, hogy kertes házban szeretnék élni.  Talán, mert több időm lett kényelmesen nézelődni a piacokon és a virágboltok előtt.

Egyre többet álmodoztam saját kertről, gondolatban teli ültettem gyerekkorom virágaival: színes tátikákkal, sárga sarkantyúvirággal, petúniákkal, estikével, hajnalkával.  Közben tudtam, hogy nem sok esélyem van a megvalósításra, és még ha lenne is....  Hatvan fölött már inkább eladják házaikat az emberek és panelbe költöznek, sok ilyet ismerek.  Ebben a korban már nem olyan könnyű ásni, kapálni, gyomlálni, kertet gondozni napi szinten.

Aztán egyszer csak itt volt a vírus, vele együtt a bezártság.  Láttam a tévében, hogy az embereken kitört a kertészkedési hajlam.  A panellakók is kerítettek maguknak egy talpalatnyi helyet, ahová legalább egy virágládát le tudtak tenni. Bár még nem tudtam, hogy hol találok neki helyet, de vettem balkonládát, ültettem bele két vinkát, cserépbe két tő petúniát  Konyhaablakom nincs, a szoba ablakai utcára néznek, plusz földszinten lakom  Belül keskeny a párkány, kivül van hely, de mi van, ha elviszik?  Végül kitaláltam, hogy a hátsó bejáratnál, a tároló ablakába teszem.  Az ott nem egy forgalmas közterület, mi, bagósok járunk ki oda cigizni.
És íme, lett kertem, még ha csak parányi is, de nap min nap öröm ránézni, mert nincs is szebb virág a saját virágnál.

Kép: saját

Kihalt az utca, csak néha suhan el egy-egy autó az ablakom alatt.  A menetrend szerinti buszok is itt húznak el, többnyire üresen.  Csak az élelmiszerboltok környékén van némi mozgás.

Reggelente első dolgom a híreket elolvasni.  Várom, hogy valami csoda történik.  Hogy nagy betűkkel kiírják, vége, ennyi volt.  Vagy talán igaz sem volt.  Csak egy rémálom, valami hülye katasztrófafilm utóhatása.

Két hónappal ezelőtt még az egész ország Schobert Norbiról beszélt, ma már a fitneszguru kifejezés is eltűnt a süllyesztőben.  Senkit sem érdekel, melyik egzotikus szigeten töltik a telet a celebek, viszont mindenkit érdekel, ha Mari néni Juci mamával kiül trécselni a parkba. 
Új szavak kerültek be a köztudatba: koronavírus, pandémia, pánikvásárlás, home office.   És velük együtt a félelem, mert ilyenre még a háborút megélt öregek sem emlékeznek.   Félünk, de nem csak a betegségtől, hanem a gazdasági hatásától is.  Pár hónapja még munkaerő hiányról panaszkodtak a vállalatok,  most emberek vannak otthon fizetett vagy fizetés nélküli szabadságon.  A boltok gyorsan kiheverték a felvásárlási rohamot, van minden, jóval drágábban.

Tisztában vagyok vele, hogy nem kellene a híreken lógni, nem kellene pánikolni,  mert ez úgysem segít.  A fiamnak hamarosan letelik  az álláskeresési járadéka,  nem tudjuk, hogyan lesz tovább.  
Nem tudjuk, mi lesz holnap, meddig tart ez az egész.   És utána?    Hogy élünk meg ketten a nyugdíjamból, ha nem talál munkát?   Tudom, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal, nagyon sokan vannak ennél  sokkal nagyobb bajban is.  A bezártság még jobban előhozza a negatív gondolatokat.  

Az internet teli van hasznos tanácsokkal:  nézz filmeket, olvass  könyveket, ne olvass híreket, süssél, főzzél, foglald el magadat, csinálj bármit, de ne ess depresszióba!

Én úgy gondolom, nem lehet mindig mindent a szőnyeg alá söpörni, a negatív érzéseket is meg kell élni ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni, ha eljön az ideje.  Ahogy  a Biblia mondja :

1. Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak.
2. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett.
3. Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek.
4. Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek     (Salamon könyve 3.)

Ez a vírus a befelé fordulás idejét hozta el, át kell értékelni az eddigi életünket.  Ami tegnap, egy hete, egy hónapja fontos volt, pillanatok alatt foszlott köddé.   Olyan időket élünk, hogy szinte az egész világ padlón van, de hiszem, hogy hamarosan eljön a nevetés ideje is, addig meg csak kibírjuk valahogy. 
 Otthon, a négy fal közt.

Kép:  Dreamstime

Négyen vagyunk, nyugdíjasok, fiatal korunk óta munkatársak voltunk,  azóta is jó barátnők . Néha összejövünk egy kis locsifecsire.  Előkerülnek az okos telefonok, teli unokás képekkel.
Jajjj de éédes! De cukiii!  Aranyfalat. tünemény tündérbogár.  Röpködnek a jelzők, közben mindnyájan tudjuk, hogy egyikünk se lát semmit a kijelzőkön.

Kölcsönösen  megállapítjuk egymásról, hogy nem öregedtünk egy fikarcnyit sem.  Talán néhány plusz kiló,  kis nevető ráncok a szem sarkában, őszülő haj.   De az idő mégis csak eltelt rajtunk, hatvan felett azért már vannak figyelmeztető jelek:

A férfiak már elég ritkán fordulnak utánad, és ez téged már annyira nem is érdekel.

Időnként rád tör a hiúság, ránctalanító arcmaszkokat veszel.  Rajtad nem változtat semmit, de a családod sikítófrászt kap.

A boltban meglátod a sót, veszel is rögtön, addig, amíg van otthon, mert ha elfogy, tuti nem jut eszedbe.  Amikor otthon betennéd a konyhaszekrény aljába, több kiló só vigyorog rád.

Döbbenten bámulod a tenyeredben levő pirulát, mert elfelejtetted, hogy ez most a kutya gyógyszere vagy a te vitaminod.

Beengeded a lakásodba Jehova Tanúit, mert igaz, hogy sosem hittél az örök életben, de egy próbát azért megér.

Szeretnél fiatalos lendülettel kiszállni az autóból, de a térded megbicsaklik, a derekad becsípődik (annak ellenére, hogy reuma kenőcs a testápolód).

Egyre több kedvenc sorozatod van.

Estefelé már nem mozdulsz ki otthonról, nehogy lemaradj a Híradóról.

Szeretnél nasizni tévénézés közben, de amikor beleharapnál a csipszbe, eszedbe jut, hogy már rég megmostad a fogadat, és betetted a dobozába.

 Mindeközben tudod, hogy ez már jobb nemigen lesz.  Tervezgeted a jövőt, de néha arra is gondolsz, hogy több van már mögötted, mint előtted.  Ettől kicsit elszontyolodsz,  aztán megrázod magad,  örülsz, hogy idáig eljutottál. 

 Nem is olyan rossz hatvanasnak lenni!

Mióta mobiltelefon , kábeltévé, internet van, azóta van hűségnyilatkozat is.  Lejár, újra kötöd, vagy átmész másik szolgáltatóhoz.   Más variáció nincs, eddig legalábbis úgy tudtam.

Valamikor a tavasszal  kezdtem el azon agyalni, hogy le kellene mondani a kábeltévét, úgy sincs semmi nézhető, az interneten meg számtalan lehetőséget találok a kikapcsolódáshoz.  Hónapokig gondolkodtam neki, majd a nyár vége felé elkezdett hívogatni a szolgáltató, mondván, szeptemberben lejár a hűségnyilatkozatom, ideje volna újra megkötni.  Megmondtam őszintén, hogy  még nem döntöttem el, hogy kell-e nekem kábeltévé, hívjanak később.  Közben megjött az augusztusi számla.  Általában nem szoktam elolvasni részletesen, de most megfordítottam, hátha van valami dörgedelem arról, hogy még mindig nem köteleztem el magamat a következő  évre.    Volt néhány sor apró betűkkel.  ( Még egy) szemüveg fel, nézzük, mit írnak?  Hát csak annyit, ha nem írok alá újabb egy évnek, akkor határozatlan idejűre módosul a szerződésem.   Bakker, ilyen tényleg van?   Nem is kötelező a hűségnyilatkozat?   És akkor ezt miért nem mondta idáig senki?   Igaz, én sem kérdeztem sose.  Hűségnyilatkozat mindig is volt, mindig is van, és mindig is lesz, ki gondolna arra, hogy nélküle sem áll meg az élet.
Amikor újra megkerestek, akkor mondtam is, hogy inkább lennék határozatlan idejű ügyfél, és rákérdeztem, van-e valami hátránya?  Csak annyi, hogy a hűségnyilatkozat garantálja, hogy egy évig nem emelnek árat, a határozatlannál meg bármikor emelhetnek, amikor akarnak.  Na, hát én meg bármikor lemondhatom a szolgáltatást, mindenféle plusz költség nélkül, úgyhogy kvittek vagyunk.

És eljött a szeptember,  ugyanúgy nézem a tévét, mint eddig, csak most már hűségnyilatkozat nélkül.  Mert még mindig gondolkodom, akarok.e kábeltévét.

A  múlt héten két szomszédasszonyom is a kezembe nyomta a telefonszámát, mondván, elutaznak pár napra, nézzek már a lakásukra, ha netalán  történne valami, vagy keresné őket valaki.  Nyaralni mennek, én meg  egy kicsit irigylem őket.  Az idén nem  voltam sehol, valószínűleg már nem is leszek, és ettől elszomorodtam.  

Mehetnékem van, de mostanában nem igazán hirdetnek egynapos kirándulásokat. Tavasszal még volt néhány, most nem találok egyet sem.  Igaz,ebben a melegben nem is volna olyan jó bóklászgatni.  Persze megtehetném, hogy felülök egy  járatos buszra, és elmennék a hegyekbe,  délután meg vissza, de amilyen eltévedős vagyok, szerintem gyorsan bekerülnék az esti híradóba.  Több napra meg nem merem a kutyát itt hagyni a fiammal.  Egyik ismerősöm elment tíz napra Görögországba a gyerekeivel, a férje maradt itthon a macskával.  Három nap múlva a cicát orvoshoz kellett vinni, nem evett, nem ivott, nem pisilt, nem kakált, belebetegedett a gazdasszony hiányába.  Hát az én kutyám is valahogy így járna, vagy még rosszabbul.

Kénytelen vagyok beletörődni, hogy ez az év valószínűleg már ilyen marad, ezt az évet  leginkább a fogászaton töltöm.  Pedig annak idején megfogadtam, hogy nem leszek SZTK-ban ücsörgő nyugdíjas.  Gondolhattam volna, hogy ezt nem én döntöm el.
Még a tél végén történt, hogy egyszer csak kiesett egy fogam, természetesen elöl.  Irány a fogászat!  Húzás, tömés, pótlás, gyökérkezelés,  minden, ami belefér, de ha már összeszedtem a bátorságomat, és elindultam, akkor legyen rendben minden.  Mondták nekem, hogy ez eltart vagy egy évig,  nem hittem el.  Pedig de!   És akkor még a koplalásról nem is beszéltem.  Hónapokon keresztül zöldség és gyümölcsturmixon élni, na, az se semmi.  Viszont jót tett a koleszterinszintemnek, és a pocakom is lement.   Cserébe az utazgatásokról le kellett mondani,  mégsem cipelhettem magammal a főzeléket, meg a smoothikat.  Aztán még az is ott van, hogy akinek a fogazata felújítás alatt áll, az kerüli a társaságot, nem beszélget, nem ismerkedik, nem vigyorog.  Csöndben, korgó gyomorral lapít otthon.

Szerencsére, a nehezén már túl vagyok, és erre kitör rajtam az elvágyódás, de teljesen egyedül gyáva vagyok elindulni, bár álmodok róla.  Talán egyszer meg is valósítom, de egyelőre maradok a tavalyi képek nézegetésénél, és reménykedem, hátha találok valami nekem való utazást.  Elvégre még ezután jön a legszebb évszak, az ősz.

fotó: saját

Annyiszor megfogadtam, hogy nem veszem fel a telefont, ha számmal csörög, vagy ha mégis, akkor rögtön beleordítok, hogy nem veszünk semmit, aztán kinyomom a csudába,  mégis győz a kíváncsiság és a jó modor.  Így lett szuper gyors internetem kedvező áron, és örültem neki.

A következő telefon után  lett sok csatornám, persze megint csak jó áron, és örültem neki.

Később felhívtak azzal, hogy milyen jó lenne nekem, ha lenne egy HD-s média boxom,  sokkal több csatornával,  visszanézős funkcióval és persze most akciósan.   
Mondtam, hogy  nincs HD-s tévém, de a hölgy rávágta, hogy előbb utóbb úgyis lesz, és igen, tényleg  gondoltam már rá, hogy kellene egy új tévé.  
És lett nekem HD-s média boxom,  sok sok csatornám,  műsor visszanézőm, és örültem neki. 

Bár a médiabox távirányítóját kicsit bonyolultnak találtam,  időnként kicsit sírtam is dühömben,  de használati utasítással a kezemben alig egy hét alatt sikerült megtanulni.   Átböngésztem a tévéműsort, enyhén rezignáltan állapítottam meg,  hogy nincs itt semmi olyan film, amit ne láttam volna már tíz évvel ezelőtt,  de mindegy, van már nekem visszatekerős média boxom sok csatornával, és ennek annyira örültem.  Mennyire menő már ez!

Aztán egyszer csak elkezdett makacskodni  a majd húsz éves kis tévém.  Talán nem tetszett neki a modernizálás, vagy csak lejárt az ideje, mindegy,  új tévé kell, annyi már biztos.   Túl nagy igényeim nem voltak, de a fiúutódom így szólt:  - Ha már veszünk,  vegyünk normálisat, inkább beszállok az árába. 
Így lett nekünk okos tévénk, nagy képernyős, Hd-s, 4K-s, bár azt nem tudom, mi,  de valami olyan, amitől a kép elmosódott pacaszerű förtelem lesz ha nem HD-s csatornát nézünk. Nem örültem neki, néha sírtam is dühömben.  Mi a nyavalyának ez a flancos ketyere, amikor ugyanazt a három csatornát nézem évek óta.  (Itt már kezdtem okosodni, de még nem tudtam róla.)
 Hiányzott a régi kis tévém,  amin nyugodtan nézhettem a Doktor Csontot, nem tolta ilyen durván a képembe az oszló, málló, folyékony hullákat.   Na nem mintha nem láttam volna már ezerszer, de ez volt az elalvós filmem.  Kikapcsolás időzítő beállítva, hang lehalkítva, nem kell izgulni, hogy ki a gyilkos. 

Internetes bóklászásaim közben egyre többször belefutottam egy Netflixes előzetesbe.  Bird Box, Sandra Bullockkal.  Izgalmas filmnek  látszott,  egyre többet gondoltam arra, miért és ne próbálnám ki?   Az első hónap ingyenes, nem vesztek vele semmit.  Igaz, valamiért nem szeretek számítógépen filmet nézni, de az új tévé alján vannak kis ikonok például a Netflixé is.  Ha már megvettük ezt a vacakot, legyen valami haszna.
Addig agyaltam rajta, amíg egy csendes nyugodt délutánon beregisztráltam,  így este már a tévén néztem a Narancs az új feketét.  Azért azt, mert még nem volt magyar felirat a Bird Boxhoz.   Sajnos, itt elég sokat kellett vadászgatni a magyar feliratos filmeket (szinkronost nem is találtam, bár állítólag akad), mégis gyorsan megkedveltem a Netflixet.   Később úgy tűnt, mintha szaporodna a magyar felirat, talán azért, mert a Netflix  elkezdi "tanulgatni" a felhasználót, felméri, mit néztél eddig, és próbál hasonló tartalmakat felkínálni.  Persze mást is lehet választani.
Végül három hónap után töröltem magam.  Rákattantam egy szupi kis öregcsajos sorozatra (Grace and Frankie)  csakhogy a negyedik évadtól megszünt a magyar felirat. Persze később még vissza mehetek, hét teljes hónapig megtartják a beállításaimat.

Ezután az HBOGo-ra regisztráltam.  Rögtön belevetettem magamat a Szolgálólány meséjébe, közben néha más filmeket is néztem.  Olyanokat, amiket még sosem láttam. Itt a legtöbb film szinkronos, de ha véletlenül nem, akkor is van magyar felirat.  Lassan a tévét is elkezdtem megkedvelni, de a legnagyobb sikerélményem mégis az volt, hogy a fiam, aki megrögzött filmletöltő és  kütyüszakértő, elkérte mind a két streaminges jelszavamat.    Ami teljesen szabályos, egy előfizetéssel ketten is nézhetnek filmet, egy időben, két különböző eszközön.

És akkor elkezdtem gondolkodni azon, mennyit is fizetek a kábeltévéért, és mit is kapok cserébe?  Hány csatornát is nézek ennyi pénzért?  Kábé ugyanannyit, mint 2010-ben, szobaantennával.  Csakhogy akkoriban azon a három csatornán is találtam nézhető műsort minden este, azóta viszont igencsak leromlott a kínálat.  Gyakorlatilag úgy néz ki a dolog, hogy a reklámok közti szünetet kitöltik valami leporolt filmmel, gagyi valóságshow-val, tehetségkutatókkal, akármivel, amiről úgy gondolják, van igény (vagy igénytelenség).   Ha meg tetszene valami, vagy túl korán, vagy túl későn van.  Igaz, vissza is nézhetném, de sokszor csak az van kiírva, információ nem elérhető.  

Csörög a telefon, ismeretlen szám. Felveszem.  Naná, hogy a szolgáltatónak van egy jó ajánlata a számomra.  117 csatorna csak kilencezer valamennyiért.  Megköszöntem, és mondtam, hogy inkább szeretném lemondani a kábeltévét, elég lenne az internet.  A hölgy kissé ingerülten közölte, hogy az nem rá tartozik,  be kell menni a szolgáltatóhoz, ott lehet elintézni, majd kinyomta a telefont.

Azt hiszem, ezek sem fognak mostanában hívogatni.

   
Néhány hónap múlva lejár a hűségidőm,  utána elbúcsúzom a kábeltévétől.  Nem mintha én találtam volna fel a spanyolviaszt, megtették ezt már sokan előttem,  de a megszokás nagy úr.  A mi korosztályunk nehezebben fogadja el az újdonságokat, nehezebben tanuljuk meg a kütyük kezelését,  sokszor nem is értjük, hogy mire jó ez az egész, de próbálkozunk erősen.  És van az úgy, hogy rájövünk, nem is akkora hülyeség ez, és örülünk neki!