Kutyasétáltatás közben legtöbbször lefelé nézek, figyelem bóklászó ebecskémet,  Közben jönnek mennek az emberek körülöttem.  Néha felfigyelek egy egy divatos topánkára, megcsodálom, aztán egy sóhajjal fújom el még a gondolatát is, hogy egy ilyet felvegyek: mert magas sarkú, úgysem tudnék benne menni, mert fiatalos, mert biztosan kényelmetlen, ez is csak másokon áll jól, nem is tudnék hozzá mit felvenni...stb.  ... és akkor meglátom a csodacipő talpán a lépésenként kivillanó árcédulát.  Kaján vigyor az arcomon, na ja, mások sem olyan tökéletesek, mint amilyennek látszanak.
Aztán jött az ősz, kellene egy félcipő.  Irány a Deichmann.  Találtam is egy kényelmes lapos sarkút, másnap reggel abban vittem el a kutyát sétálni.   Félúton jöttem rá, hogy az árcédula a talpán maradt.  Iparkodtam kicsiket lépni, sőt inkább csak csoszogva sasszézni, közben bíztam abban, hogy az emberek úgysem nézik mások cipője talpát.  Igazából én sem figyeltem direkt soha, de az a huncut kis fehér cédula szinte ordít a fekete háttéren, felhívja magára a figyelmet és ez olyan izé..... milyen is?  Muszáj ebből ügyet csinálni?  Mások is rajta felejtik, én vagyok rá a tanú.... az is lehet, hogy nem  hanyagságból vagy figyelmetlenségből.  Ez valami szexepil a cipőkön.  Mint egy anyajegy a száj sarkában.  Talán most éppen ez a menő.  Talán nem is kellene csoszogni.  Érdekel engem, hogy ki látja és mit gondol?  Másokat sem érdekel az, hogy én mit gondolok róluk, akkor meg........?

Végre hazaértem, cipőt le, cédulát le, majdnem, de akkorra már síkárkefével is alig alig, ráragadt, ráforrt, ránőtt, ez az én formám, kellett nekem másokon vigyorogni.

Aztán pár nap múlva eltűntek a nyavalyás kis cetlik, és ismét beigazolódott a mondás: az idő (meg egy kis kosz) mindent megold.