Tini koromban ha elolvastam egy könyvet, akkor az végleg el lett olvasva, ha megnéztem egy filmet, akkor az végleg meg lett nézve, és értetlenül bámultam azokra az ismerőseimre, barátaimra, akik kétszer, vagy többször is elolvasták ugyanazt a könyvet (na jó, volt néhány Rejtő könyv, meg Szabó Magdától a Születésnap, de csak ennyi), vagy megnézték ugyanazt a filmet.  Akkoriban voltak olyan perverz alakok, akik egy jobb mozifilm mindhárom előadására vettek jegyet, és ezt megcsinálták egészen addig, amíg ezt a filmet játszották.  Jóval később megjelentek a videokazetták, aztán a DVD-k.  A megrögzött filmnézőkre felvirradt az aranykor, és én még mindig nem értettem az embereket.  Volt egy tévém, amit csak akkor néztem, ha éppen betévedtem a szobába, de szabadidőmben inkább olvastam, mert hogy akkor még nem kellett szemüveg.  Aztán a látásom gyengülésével csökkent az olvasási kedv,  de akkorra már volt netem, ami pótolta a könyveket, újságokat.   Aztán néhány éve azon kaptam magam, hogy  nemhogy végignézek egy filmet, de már az ismétlések sem untatnak.  Azt hiszem, az Igazából szerelemmel kezdődött, amit Karácsony táján minden csatornán leadnak.   Megunhatatlan.
Aztán jöttek sorra a romantikus filmek,  amiket újra és újra meg kellett nézni.  A mostani hétvégén például Bridget Jones kétszer, és Holyday kétszer.   Összesen négyszer néztem végig a rossz fiúk csúfos bukását, és  a jó fiúk mennybe menetelét, és jól esett látni, hogy legalább a filmekben van happy end, mert az életben többnyire a rossz fiúk csinálnak néhány gyereket a hősnőnek, aztán élik az életüket, mintha mi sem történt volna, hősnőnknek meg nincs ideje romantikázni, mert az utódokkal kell törődnie.  Amikor meg már lenne, akkor rájön, hogy túl fáradt, túl kiábrándult, túl öreg már a romantikához.  
Maradnak a filmek, ahol néhány órára újra fiatal lehet és átélhet egy másik életet, ami rózsaszín, szirupos, de  olyan jó belefeledkezni.