Végre egyszer normális időben hazaértem.  Nagyon unom már, hogy hetek óta a gyárban élem az életemet.  Semmi ünnepi hangulatom sincs, nem érzem a Karácsony közeledtét, csak az ólmos fáradtságot.   Jó lenne pihenni, de van még egy hét, ami valószínűleg ugyanilyen húzós lesz.   Az emberek enni akarnak, az ünnepek alatt  dupla annyit, mint egyébként, ezért nekünk dupla annyit kell dolgoznunk, mint egyébként, hogy legyen a bolti hűtőkben mindenféle kaja.  Az enyémben meg szinte semmi, mert mikor is menjek bevásárolni....
Igazából talán nem is a munkával van a bajom, hanem a légkörrel.  A klikkek csatározásaival, amiből olyan nagyon szeretnék kimaradni, de ez egyszerűen lehetetlen.   Ahol sok nőt összezárnak egy szűk helyre, ott minden van, csak békesség nincs.
Az otthonom lenne az a hely, ahol feltöltődöm egy kicsit, de mostanában elég keveset tartózkodok benne.  Egyelőre a kutyám még megismer, de ha ez így folytatódik, hamarosan már be sem enged a lakásba.

Csodálatos napsütés odakint, lustaság idebent.
Korán reggel megsétáltattam Ebedlit, akkor még minden csupa dér volt, a tócsák befagyva, igazi december elseje.  Azóta hét fokot emelkedett a hőmérséklet.  Délután talán még fényképezgetni is tudok egy keveset.  Már, ha elkap az ihlet, mert ehhez az is kell, amit azelőtt nem gondoltam volna.  Megtalálni valamiben a szépet, a szokatlant, az érdekességet, ehhez kell egy fogékonyság, ami nekem mostanában nincs.  Helyette a mindennapi robot, taposómalom, mókuskerék, év végi hajrá az uralkodó állapot.  Még teljes három hétig, aztán egy hét pihenő, amit már januártól várunk, és ami úgy elrepül, mintha sosem lett volna.
Addig viszont ez a leghosszabb hétvégém, aztán jönnek a ledolgozások, amikor meg nem, akkor úgyis bevállalok egy túlórát, mert miért is ne, kell a pénz, majd kipihenem a két ünnep közt.  Most viszont csinálni kellene valami ebédet, fiúutódom a hasáért nyavalyog, ott a pörkölt tegnapról, de valami mást enne.  Irány a konyha, lustításnak vége, ideje lenne már a minden napos főzés szépségeit is felfedezni, de azt hiszem, ez az, ami nekem nem igazán sikerül.

Mióta netem van, ritkán veszek újságot.
Lánykám szokott nekem hozni Nők Lapját, aztán valamikor elolvasom. Van, amelyik már fél éve ott hever, nem volt rá időm. Most viszont ráérek, hát előszedegettem. Természetesen, ha már elkezdtem olvasni, nem maradhat ki a társkereső rovat sem. Ott találtam eme gyöngyszemet:

Ünnepeid szeretnivalóan kedves, szellemes, kreatív, csupa szív Mikulása, álmaid jóképű, nemeslelkű, délceg, negyvenes rózsalovagja áhítatos gyengédséggel, gyantaillatú lobogással, gyönyörtemplomi boldogsággal várna Téged, ha érzelemdús, gondolatgazdag, szereleméhes, szenvedélyes, odaadó, gyermekimádó, életigenlő, természetkedvelő barátnőként szárnyalnál velem.

Most nem véleményezném, hogy miféle szerzet lehet, aki ennyire dagályos stílusban, túláradóan hülyének nézi a nőket.  Végül is zsák a foltját előbb utóbb megtalálja.

Viszont eszembe jutott Annuska. Azt hiszem, neki köszönhetem, hogy kora gyerekkoromban rákaptam a házassági hirdetések olvasására.

Annuska vénlány volt, valami távoli rokon. A család rendszeresen férjhez adta, de Annuska mindig visszajött. Ekkor aztán újra elkezdődött az „adjuk férjhez Annuskát” projekt, amiben én is jelentős szerepet kaptam. Szegény nagyanyám már szemüveggel sem látta jól az apró betűket, ezért én olvastam fel a hirdetéseket, és választottunk Annuskának férjet. Természetesen csak özvegy vagy agglegény jöhetett számításba, az önhibáján kívül elváltak mindig gyanúsak voltak.
Szerettük, aki szép romantikusakat írt. Ezekkel Annuska hamarosan kapcsolatba lépett, olyankor néhány hónapig nem láttuk. Aztán egyszer csak megjelent, betipegett magas szárú fekete fűzős cipőjében, és elmesélte, micsoda önző, lehetetlen alakkal hoztuk össze már megint.

Tőle tudtam meg, hogy özvegyekkel nem érdemes kezdeni, mert folyton a megboldogulttal hasonlítgatják össze az új asszonynak valót.
Az agglegények sokkal rosszabbak, mert önzőek, maguknak valók, teli vannak megrögzött szokásokkal, őket képtelenség megváltoztatni.
Egyébként is minden férfi cselédet keres.

Azt hiszem, Annuska végül is soha nem ment férjhez, de legalább megpróbálta.
Nem is egyszer.
Én meg csak vigyorgok jókat az ilyen hirdetéseken, és Annuska velem vigyorog valahol fentről egy felhő széléről.
Mert az biztos, hogy a mennyországba került.

Kereste az igazit, hónapokig együtt lakott a jelöltekkel, de mindvégig tisztességes maradt.

Igaz, a jelöltek se igen akartak az  ártatlanságára törni, azt hiszem, valami ilyesmit jelenthetett az, amikor visszatérve arról panaszkodott, hogy ezek szakácsnőt, házvezetőnőt akarnak, nem feleséget.

Annuskát elnézve, ezen senki sem csodálkozott, de soha nem adtuk fel.

Ő sem.

Isten nyugosztalja.

Kép: PRAE.hu

a holnap.  Ez az a nap, amikor minden sikerül, mindenre van időm, és úgy élek, ahogy szeretnék.
A holnap reggele csodálatos napsütéssel kezdődik.  Frissen pattanok ki az ágyból, nem fáj semmi, kipihentem magam.  Néhány jógagyakorlat után kávé helyett zöld teát iszom,  majd hamarosan hozzáfogok a napi teendőimhez.
Nagytakarítás, lemosom a csempéket, kihúzom a tűzhelyt és kisúrolok mögötte is.  Kifestem a vécét,  kimosom azt a plédet, amit a kutya már fél éve bitorol, holott az pont a kedvencem, de nincs szívem elvenni tőle.  De majd holnap..... amikor az ablakokat is lemosom, főzök egy normális ebédet a félkész gyors  műanyag kaják helyett.
Holnap elmegyek a fodrászhoz, aztán veszek egy kicsit bővebb nadrágot, mert felszedtem néhány kilót.
Holnap elkezdem megszervezni azt a buszos kirándulást, amit már egy ideje tervezgetünk a munkatársakkal.  Holnap végignézek egy filmet a tévében, és nem alszok el rajta.
Holnap talán lesz időm egy épkézláb blogbejegyzést írni.
Holnap vasárnap, amikor is nekem dolgozni kell menni, tehát a holnapot átteszem holnapra.
Vagy valamelyik másik napra.
Egyszer majd csak eljön az a holnap, amit annyira várok.

    Régebben nem szerettem a vasárnapokat.  Hiányzott a nyüzsgés, a pezsgés.  Néztem az ablakból a kihalt utcákat,  eltöprengtem azon, hova lesznek ilyenkor az emberek.  Mit tudnak csinálni otthon, a négy fal közt?  Én nem találtam helyemet a lakásban ilyen hosszú ideig.  Megcsináltam a dolgomat, de utána nem tudtam mit kezdeni magammal.  A tévé nem kötött le, inkább olvasgattam, vagy kerestem valami szöszmötölni valót.
Akkor még szerettem a munkahelyemet, jó volt bejárni, szerettem a munkát, jó volt a társaság, és nem értettem az idősebb kolléganőket, miért olyan morcosak, miért utálják a munkahelyüket.
Azóta eltelt jó pár év, és én kezdtem felismerni a vasárnap jelentőségét. Egyre jobban éreztem magam otthon, és egyre  rosszabbul a munkahelyen.  Igaz, a világ is nagyot változott azóta.  Ahogy keményedik az élet, úgy keményedik az emberek lelke.  Nincs már annyi összetartás az emberekben, mint volt valamikor.  Mindenki el van a saját problémáival, és még  jó, ha  csak  magával foglalkozik, és nem tipor el másokat.  Valamikor segítettük egymás munkáját, ma mindenki a másikra mutogat.  Mostanában legtöbbször ezt  látom: átgázolni, tiporni, leszólni, kibeszélni, elmarni.....
Talán nem mindenütt van ez így, legalábbis szeretném ezt hinni.  Sőt, tudom, hogy ott lapul a jóság ezeknek az embereknek a lelkében,  mélyen eltemetve, de időnként azért kiássák, leporolják, -  aztán megbánják.....

Szép lassan rájöttem, hogy a vasárnap az jó, nagyon jó.  Itthon lenni is jó, sőt, még tévét nézni is jó.  Eseményszámba megy egy végignézett film, mert  többnyire az első reklám alatt elalszok.  Értékelem a pihenést, meg úgy az egész vasárnapot......
Azért valami kis bajom még mindig van vele. Mert lehetne belőle hetente kettő, legalább, és az sem tetszik, hogy utána a hétfő jön, ami köztudottan egy nagyon undok nap.

Kérem szépen, nem lehetne népszavazást tartani ez ügyben?

A szóvicc a fantáziátlan, unalmas emberek műfaja.

Valahol olvastam, nem tudom kitől származik, de így a nap végén rájöttem, hogy ez egy nagyon találó mondás.

A remetenő városban él, és elvegyül az emberek között. Trécsel a pékségben és a zöldségesnél, megáll beszélgetni az ismerősökkel, mosolyog a gyerekekre.  Mindenkire van néhány perce, de ennél többet ne akarjon senki.  Ezért társkereső oldalra sem regisztrál, de ha mégis, akkor maga sem tudja, hogyan csöppent oda. Talán rákattintott valami fészbukos alkalmazásra, de lehet, hogy valaki meghívta.  Ha már ott van, kíváncsian lesi, tetszik-e még a férfiaknak.  Ha írnak neki, nem válaszol, mert remete, de örül a bókoknak, mert nő.
Szeret egyedül lenni, magánál jobb társaságot úgysem találna.  Lakása mélyén arról álmodozik, egyszer szép lesz és okos , telitalálata lesz a lottón és körbeutazza a világot, majd letelepszik egy lakatlan szigeten. Jelzem, a legnagyobb esélye a telitalálatnak van, az előbbiekről már rég lekésett.
A remetenő utóda természetesen otthon ül a monitor előtt, fejhallgatóval a fülén.  Innen csak nagyon ritkán áll fel, leginkább csak annyi időre, amíg az egész napi elemózsiát odakészíti.  Néha megfordul a fejében, hogy rendelni kellene az interneten egy szobawécét,  akkor több ideje maradna  a játékra.  Dolgozni azért eljár,  néha sörözni is a haverokkal, de ezt fél óra alatt letudja, majd rohan haza, bekapcsolja a számítógépet és hajnalig játszik.
A remetenőnek kutyája is van,  mert egy kutyával olyan jó magányos sétákat tenni.
Néha találkoznak más kutyákkal, ezeket remeteeb megugatja,  ha nincs rajta póráz, akkor el is kergeti.  Gazdája szeretné szocializálni, de igazából saját magát sem tudja,  meg jó is így, ezért aztán maradnak olyannak, amilyenek.
Mert ilyenek vagyunk mi, remeték. Én is, meg még sokan mások.....