Rákattintok a könyvjelzők menüre, legördül végig a monitoron, le, egészen a bokámig.  Cikkek, videók, weboldalak, amikbe belefutottam az elmúlt napokban, de nem volt időm elolvasni.  Bekönyvjelzőztem, majd hét végén ráérek, elolvasom, a fölösleget törlöm, új mappát nyitok a fontosabbaknak, ilyesmiket gondoltam én magamban, aztán eljött a hét vége.  Szombaton teljesen begyepültem a konyhába.  Nagyon szép malackarajt láttam a boltban, kell már valami változatosság, hát vettem egy jó kilónyit, azzal a gondolattal, hogy ebből marad vasárnapra is.  Mintha Szilveszterkor nem így jártam volna: ó, ezt egy hétig is esszük.... aztán sütés közben:  marad ebből holnapra is.... és amikor kész lett, gondolkodhattam, mit is kellene főzni holnap.  Egyrészt, mert a malachús vizes, és sütés közben összeesik, másrészt mert sütőben, alufólia alatt sütve - előzőleg jól bepácolva -  nagyon finom tud lenni.  Na most ez ismétlődött meg, plusz még ott volt a kókusztekercs, amit már csináltam a múlthéten, de egy rúd kevésnek bizonyult, megígértem fiúutódomnak, hogy következő héten is csinálok.  Nem tudom, ki volt az az eszement robotkarú konyhatündér, aki azt írta a recept alá, hogy elkészítési idő kb. 25 perc, nálam másfél órába került, onnantól, hogy előszedegettem a hozzávalókat,  kavargattam, kotyvasztgattam, közben ránéztem a húsra, ránéztem a pürének való krumplira, ránéztem az órára, ettől idegrohamot kaptam, minden a feje tetején, az idő meg szalad, és a mosógépből is ki kell szedni a ruhákat.  Közben többször megfogadtam, hogy soha többet malacsült, soha többet kókusztekercs, és időnként erős vágyat éreztem a három évvel ezelőtti  életem iránt,  amikor is fiúutódom a Tan Kapuján tekergette az imamalmot,  egyedül éltem, hét közben házhoz hozták a dobozos ebédet, hét végén meg főztem magamnak barna rizst sárgarépával, jó sokat, két napra elég volt.  Néha hajdinát brokkolival, nem csináltam nagy ügyet a főzésből.  Nem kellett ennyit takarítani, mosni, mosogatni, bevásárolni, azt csináltam, ami jól esik.
Aztán egyszer csak a fiam beteg lett, hazahoztuk, vagyis csak a sürgősségi ellátásig, onnan rögtön a kórházba vitték, és innentől teljesen megváltozott az életünk.  Az övé is, mert többet nem engedtem el itthonról, szem előtt akartam tudni.  Az enyém is, mert vége lett a jól kialakított rendezett kis világomnak, de nem sajnálom én ezt annyira,  újra elővehettem fiastyúk egyéniségemet, ami időnként nagyon tudott hiányozni.  Így most újra úgy élhetek, mint egy hat gyerekes lehajszolt  családanya, folyamatosan sipítva, hogy semmire sincs időm, közben tudom, hogy ezzel csak megerősítem a hiányt, és egyébként is jó érzés tudni, hogy szükség van rám, habár a lányom szerint nem kellene kiskedvencnek ennyire kinyalni a valagát, Pesten, az albérletben sem csinálta meg helyette senki a dolgait, de a francba, hát anya vagyok, vagy valami ilyesmi, hát hagyjatok már pörögni, ahogy nekem jól esik, és panaszkodni is, ahogy nekem jól esik,  tudom én azt a nagy nyavalygások közepette, hogy jó nekem, hogy ilyen családom van, mert látok, hallok civakodásokat, marakodásokat, békétlenséget, ami nálunk szerencsére nincs, de néha ki kell ereszteni a gőzt, aztán lehet tovább pörögni,  mint egy búgócsiga.